A szabadságon túl


Már megint! Hogy nem lehet ezt a lépcsőt kicsit modernebben megtervezni, mint a ház többi részét! Esküszöm, ha még egyszer
megcsikordul…. Á, úgysem tehetek semmit, itt én is csak rab vagyok. Az érzelmeim rabja! De ma már nem sokáig. Olyan boldog vagyok, akár el is rohannék. De mit érnék vele?? Újra visszahoznának, és kiábrándító bűbájt szórnának rám. Egy kicsit még tűrtőztetnem kell magam! Ebből pedig elegem van. Hiába, a Nagyúr érti a dolgát. Lehet, hogy a nővéremet könnyebben magához tudta csalni, sőt szerintem nem is kellet sokat győzködnie! Ő tévedett, rossz oldalra állt. Bár ő azt gondolja rólam, hogy teljesen megadtam magam. Nem édes testvérem, most az egyszer tévedtél. És úgy tűnik nem utoljára.
Jajj, csak ez a fránya ajtó nyíljon ki csikorgás nélkül. Varázslással nem segíthetek rajta, mert akkor azonnal itt lennének értem!
Végre, 2 éve először magamon érzem a Hold igazi éltetőerejét. Tudom, Artica örül. Megérezte szolgája visszatértét. És már én is érzem, a karomba kezd visszatérni az éltető erő. Gyorsan meg is nézem, pedig már tudom! Karomon a Jel kéken kezd csillogni, kezdi újra átjárni testem, a csodálatos érzés! Könnyedén felkap a szél, kissé játszom vele, de csak épphogy emelkedem fel, nehogy bárki meglásson! Ó, de hiányzott már a lebegés, innentől kezdve egy percre nem rakom a lábam a földre.
Jajj, a csillagokra, már csak 3 órám van, ha felkel a Nap, Artica nem fog örülni, ha nem érek oda időben! Akkor újra egy egész napot kell várnia rám, mire odaérhetek. És így több esély van, hogy elkapjanak! Most már nappal nem közlekedhetek. Csak éjjel, sötétben. Beleborzongok ebbe. Eddig nem engedtek igazi éji fényhez. Akkor tudták, hogy azonnal megszöknék. Egy almonak nem lehet parancsolni, ha hívja a természet szava. Az én Úrnőm pedig türelmetlen. Így egy eléggé visszamaradott szerkezettel próbáltak életbe tartani. Nevetséges! Úgy is tudták, nem sokáig ér semmit. Hatalmasabb vagyok ennél.
Könyörgöm, még most segítsen meg az ég, csak most ne jöjjön egy Halálfaló se! Azt már nem élném túl. Ha megint visszavinnének…
Inkább alakot váltok, még most muszáj a lábamon járnom! Elsuttogom a váltónevem: Elektra.
Nem is rossz teljesítmény, ennyi idő után szép fiatal nővé változni, korom fekete a hajjal… Ugyanis az én arcommal túl feltűnő lennék. Főleg hidegarany hajammal. Ezt tartják bennem a legkülönösebbnek. Igen, a hajam… Édesanyám haja. Artica unokahúgaként ezt el is várták tőlem, hogy így nézzek ki. Egy igazi Éjkirálynő. Halk kuncogás hagyja el szám! Emlékszem Robbie Coultrade-re! 5 éves koromba megkérte a kezem! Én igent mondtam rá, de ez csak gyerekes csíny volt! De az én
esetembe nem! Másnapra meghalt! Sosem kedveltem, nem éreztem bűntudatot! Ez az erőm ára! Nem lehet családom! Persze anyám ezt az elején elvetette, inkább próbált „normális” embert nevelni belőlem, aki főz, mos, gyerekeket nevel… Brrr! Még a gondolattól is rettegek! Az almonoknak ez az átkuk. A jegyesük, vagy barátjuk, vagy csak a játékszerük, azonnal meghal, a találkozást követő napon. És azok a férfiak, akik engem meg kísértettek, belőlük gyűlt össze csak egy temetőnyi! De legalább boldogan haltak meg. Semmi fájdalom, kín…De most inkább nem gondolkodom, gyorsabb tempót veszek fel. Járásom még így is olyan, mint ha suhannék a föld felett. Halk lépteim semmilyen neszt nem keltenek. Felnézek az égre. Már csak 2 óra, és 4
mérföld. Ha kiérek a városból, már semmi sem akadályozhat meg. Már vagy egy órája megyek egyenesen. Sehol semmi furcsaság. Túl csendes minden. Ez nem tetszik. De legalább nyugodtan haladhatok, és időben odaérek. Á, már látom az utolsó két házat a város, és szántóföld között. Már csak pár száz méter. Jajj, ne ez meg mi?
Gyorsan, be az egyik sikátorba! Nem lehet igaz, pont most, mikor már ilyen közel járok?
Vagy száz, nem, nem is, inkább ezer Halálfaló rohan el búvóhelyem előtt. Ne nézzenek ide, ne nézzenek ide… kántálom. Ekkora szerencsét elképzelni sem lehet. Már mindegyik elrohant előttem, kivéve egyet, aki leghátulról fedezi társait. A lábam már eléggé elgémberedett, inkább kicsit kinyújtom. A fene vigye el. A kuka, ami mögött gugoltam felborul, s a Halálfaló már is küldi rám átkait.
- Luctris – suttogom, mire halványan izzó kék aura alakul körülöttem.
Lassan haladok támadóm felé, miközben arcán látom a félelem elhatalmasodását. Halk kacajt hallatok, és közben szenvetlenül
magyarázom hiábavaló kísérleteit, a gyenge Adava Kedavráiról. Magyarázom neki, hogy ez egy erőpajzs, nem megy vele semmire, és ha akarom halálra kínozhatom. Elégtétellel nyugtázom a rémületet, a kigúvadó szemet, az átkoktól terhes szájat, és a kiáltásokat! De a zöld fények amint elérik a körzetem, beleépülnek a burokba, és erősítik azt! Ez saját fejlesztés! Szembe helyezkedem vele, és én is elsuttogok egy halálos átkot.
- Erdenhelf – mire ő megmerevedik, és egy fehér halálfonal szál ki testéből az ég felé. Egy utolsó sikolyt hallat és eltűnik a semmiségben.
Hát, igen. Mire nem tanítja az embert a sors. A holttestet ott hagyom, majd a sors dönt felőle. De most már gyerünk, pár lépés és szabad vagyok. Nyugodtan odasétálok a házak végéhez, és…
Ne! Ne! És ne! Ehhez ár nekem igazán nincs türelmem! Még egy városburok is? MEGŐRÜLÖK! Ezt hatástalanítani elveszi az erőm, és már csak két percem van nap keltéig! Ha kijutnék hoppanálhatnék, na de már ahhoz nem lesz erőm! Nyugi Helen, nyugi! Próbáljuk meg!
- Tradilis – koncentrálok, - aqua maritas del fahy.- ezt még ötször elkántálom, és közben minden erőmmel a burok felnyitására
koncentrálok, és persze arra, hogy talpon maradhassak. Ez a legösszetettebb varázs, amit valaha tettem. Résnyire nyitom szemem, és látom, hogy a pajzson egy nyílás keletkezik, ami egyre jobban nő. A végén már akkora, hogy átférek rajta. Imbolyogva közeledek, majd egy ugrással átjutok rajta. Hajamba belekap a szél. Végre! A földön hasalok, és beszívom a fű friss illatát. Átértem. De fáradt vagyok, nem bírok mozdulni. Mennem kell a nap… a Halálfalók…az idő…gyógyvarázst gyerünk, az utolsó lehetőségem. Igen, sikerülhet! A szemem előtt élessé válik a táj.
Gyorsan, gyerünk hoppanálok. Még látom, ahogy a Halálfalók elképedve bámulnak, még egy pillanatra végignézek a tájon, egy
gúnyos mosollyal odabiccentek nekik, majd a kékmárványon érek földet.
Hát sikerült. Végre megnyugszom, a szívem csitulni kezd, de még maradt benne valami… valami amit nem tudok felismerni, ami számomra eddig ismeretlen érzés volt. Visszaváltozok a saját arcmásomra. Közlik velem, úrnőm hivat. Belépek a trónterembe, és ő ott ül velem szembe. Mosolyog. Ez a legszebb dícséret, amit a világon kaphatok. Szavak nélküli elégedettségének kifejezése. Felém int, és én végre elfoglalom méltó helyem mellette, mint a család utolsó, dicső lányutódja, Helen,
Artica úrnő utódja. Hirtelen megvilágosodok, szinte érzem a szúró lüktetést, amit a meggondolatlanságom éget fel bennem. Már tudom. Megértettem. Én nem lehetek szabad. Soha. A sors mindent elrendezett. Nem, nem is a sors, az anyám…És nekem, ez ellen  fellépni senki sem engedi. Annyira vágytam arra, hogy eljöjjek arról a szörnyű helyről., hogy bele se gondoltam mit teszek! Megszöktem, hogy ismét rab lehessek. Mert a szabadságnál többet akartam….

VÉGE

by Knell