A múlt árnyékában

 

A fák szélsebesen suhantak el a vonat ablakai előtt. A hangulat majdnem ugyanolyan volt, mint annakidején, négy évvel ezelőtt. De mégsem. Az a szeptember elseje is feszült volt, mégis vidám. A kupé hat fiatal nevetésétől volt hangos. Ez a fülke csendes volt, nyomasztó, és csak egy fiatal utazott benne. Egy lány. Hosszú, göndör barna haja derekát verdeste. Kerek szemeiben kövér könnycseppek csillogtak, ahogy nézte a tájat. Kezében egy gyűrött papírlapot szorongatott. A betűk már elmosódtak, de ha valaki nagyon akarta, mégis el tudta olvasni a levelet.

 

Kedves Hermione!

 

Mielőtt tovább olvasnál, higgadj le! Tudjuk, hogy most nagyon mérges vagy, de meg kell értened minket is. Szeretnénk, ha velünk maradnál, mégis azt kell mondanunk, Franciaországban nagyobb biztonságban vagy. Te vagy a legjobb női auror, akivel valaha találkoztunk, de nem élnénk túl, ha valami bajod esne.

Tisztában vagyunk vele, hogy ezeket nem levélben kellene leírnunk, de ismerünk. Most már nem tudsz nekünk ellentmondani. Megígértük édesapádnak a halála előtt, hogy vigyázunk a lányára. Ez volt az utolsó kívánsága. Ha itt maradnál, nem tudnánk betartani az ígéretünket. Vigyázz magadra!!!

 

A levél végén három aláírás volt:

 

Draco, Harry és Ron

 

-         Higgadjak le?? Hogyan lehetnék nyugodt, miközben ti kockára teszitek az életeteket, engem pedig felpakoltatok egy vonatra?

Hermione hangja dühösen csengett a kupéban. Már évek óta Dracot tartotta élete értelmének, de még mindig nem tudta megérteni az észjárását. És Ron és Harry? Azt hiszik, Hermione nem tud vigyázni magára. És ha féltik, miért nem vigyáznak rá maguk? Úgy látszik, tényleg egyszerűbb volt a lányt felrakni egy vonatra, és elküldeni Párizsba.

A vonat lassan begördült egy állomásra. Mikor Hermione kilépett a levegőre, meglátta az új iskolát. Ugyanolyan kőépület állt előtte, mint a Roxfort, mégsem érezte otthonának. Legszívesebben azonnal hazautazott volna, haza Londonba. De már nem fordulhatott vissza. Az iskola belűről is hasonlított a Roxfortra, de a diákok… Mintha mindenki utálna mindenkit. Hermione még magányosabb lett. Az évnyitón egyáltalán nem figyelt, végig szerelme és barátai jártak a fejében. Elképzelte, milyen lenne, ha ott lennének vele. A helyzet sokkal boldogabb, szebb lenne. De nem az. Inkább ijesztő és zord. Úgy tűnt, mindenki jól érzi magát egyedül. A vacsora végeztével hálótermeik felé vették az irányt, így tett Hermione is.

 

Hermione-nak hónapokig minden napja ugyanúgy telt. Fél nyolckor felkelt, elment reggelizni, végigült három órát, ebédelt, bement még három órára, megírta a házi feladatait, vacsorázott, olvasott és lefeküdt aludni. Rengeteg levelet kapott és küldött Draconak. Ha Ronnak vagy Harry-nek írt, soha nem kapott „rendes” választ, csak valami gyors írást. Hermione tudta, hogy barátainak rengeteg dolga van, mégis szeretett volna beszélgetni velük egy kicsit. Már ezt is megszokta, nyáron talán majd többet is velük lehet.

Egyik éjjel Hermione-nak szörnyű rémálma volt. Egy sötét utcán sétált. Olyan volt, mintha a középkorban lett volna. Mindenütt koszos holttestek feküdtek. Hermione bement egy templomszerű épületbe. Ott sem talált egy élő embert sem, akárhogy kereste. Az oltárnál két koporsó állt. „Tehát temetés volt” gondolta Hermione. „De kiké?” A koporsókon egy-egy kép is volt, odament, hogy megnézze őket. „Ne… ne…” Az egyik fénykép Harry-t, a másik Ront ábrázolta. Hermione koszos arcán fehér csíkot húztak könnyei. Térdre rogyott és zokogni kezdett. Közvetlenül az oltár előtt egy sápadt kezet pillantott meg. A szíve összeszorult, „Ugye nem…? Óh neee…” Draco keze volt. Hermione megrázta a férfi testét, de hiába. Már halott volt.

Hermione felriadt álmából.

-         Nyugodj meg! Csak egy álom volt…- mondta magának.

Lassan visszafeküdt a párnára, visszaaludt. Alig fél óra múlva, hirtelen felpattant a szeme. Körbe-körbejárkált a szobájában.

-         Nem! Én nem hiszek a jóslat erejű álmokban. Csak babona…- hitegette magát.

-         De ha mégis? Egyszer álmodtam ilyet, az apám haláláról. Két hétre rá volt a temetése.

-         Nem, nem, nem és NEM!!! Lehet, hogy szorult helyzetben vannak, elvégre aurorok és háború van. Csak egy rémálom volt. Egy rémálom.

Hét órakor lement reggelizni, és megpróbálta elfelejteni az álmot. Sikerült is, csak napokkal később jutott eszébe. Borzalmas érzés fogta el. Hihetetlenül üresnek és még magányosabbnak érezte magát. Mint amikor… meghalt az édesapja…

-         Rémálom, rémálom, rémálom, rémálom, rémálom, rémálom, rémálom, RÉMÁLOM!!!

-       És ha nem? Londonba kell mennem… azonnal!!!

A szekrényéhez rohant, és bepakolta bőröndjeit. Nem érdekelte az iskola, csak az, hogy a családjával kell lennie. Mert Draco, Ron és Harry a családja. A következő vonattal indult, így már délutánra Harlowban lehetett. A Heather Street, Hermione szeretett Heather Streetje olyan volt, mint az álombeli utca. A szél fújt és esett az eső. A sárban Hermione egy újságcikkre lett figyelmes. Felvette és elolvasta.

 

TRAGIKUS CSATA- HARRY POTTER HALÁLA