Gyere, elvezetlek hozzá.
- Ismered? – kérdezte Snay.
- Hát… Ő a barátom. És már együtt élünk két éve.
- Tényleg? Ennek örülök! Ezek szerint boldogok vagytok. Örülök, hogy boldog vagy! – mondta Snay enyhe irigységgel a hangjában.
- Igen… kösz. Na, gyere! – mondta, és karon ragadta a lányt.
Átsiettek egy csapat tárgyaló auror közt, majd Hermione kopogás nélkül berontott az egyik ajtón, amelyen arany tábla hirdette:

Gordon Klein, Logisztikai Osztály Vezetö Aurora

Snaylin egy kicsit bele pirult a szituációba. Ugyanis, mikor belépetek az irodába, épp egy tárgyalást szakítottak félbe, és minden tekintet rájuk szegeződött. Hermione szemmel láthatóan nem zavartatta magát, és egyenesen szerelme karjaiba szaladt. Snaylin ugyan tényleg zavarban volt, de mivel már megszokta a fürkésző tekinteteket, ügyesen állta azokat. Becsukta maga mögött az ajtót, és hátát lapjának vetette. Körbenézett a teremben. Egy csapat feketetaláros auror állt a terem közepén, egy nagy asztalt körül állva. Az asztalon egy térkép volt, rajta Anglia vázával. Snay nem látta pontosan, mi is van rajta, de feltűnt neki, hogy helyenként izzó jelek voltak feltűntetve.
- Szia Gordon! – ugrott szerelme nyakába Hermione
- Szervusz Egyetlenem. Mi ez a nagy sietség?
Gordont nem zavarta, hogy Hermione félbe szakította. A férfi az asztal másik végében állt. Amíg ott állt, Snay-nek volt ideje szemügyre venni. Hermione szerelme egy magas, széles vállú, erős alkatú, férfi volt. Tekintete szigorú volt, de társa látványára megenyhült, s arca szigorú vonásai is megenyhültek. Ahogy nézte a lányt, hatalmas barna szemei ragyogtak a gyengédségtől. Hermione átvetette karjait Gordon nyakán, és megcsókolta. A férfi átkarolta a lány derekát. Hermione beletúrt szerelme dús, barna hajába. Mikor eleresztették egymást, a lány válaszolt a korábban feltett kérdésre.
- Ő egy régi évfolyamtársam, és jó barátom, Snaylin Gother.
Gordon tekintete Hermione-ról Snay-re vándorolt.
- Üdvözlöm. A nevem…
- Gordon, ne butáskodj már! – szakította félbe Hermione – Mi ez a magázódás? Most nem, mint „Snaylin Gother”-t, hanem mint egy barátomat mutattam be!
Gordon a szemeit forgatta, de nem szólt a korholás miatt.
- Akkor, hogy megfeleljen Neked drágám, szia Snay, én Gordon Klein vagyok, Hermione rabszolgája. – mosolygott a férfi
Snaylin egy biccentéssel üdvözölte Gordont.
- De ugye nem azért rontottál be egy fontos tárgyalásra, hogy bemutasd egy régi ismerősöd? – fordult ismét Hermione-hoz.
 - Nem, hanem mert nálad van valami, amiért be kellett jönnie.
Gordon először értetlenül nézett a lányra, aztán hirtelen észbe kapott.
- Tényleg… Hogy mehetett ki a fejemből? Túl sok minden kavarog a fejemben, bocsánat. – mondta Snaylin-nek intézve szavait.
- Elnézést uraim, de később kell befejeznünk a tárgyalást. Petrochewsky, maga figyelje továbbra is a Kúriát. Freidman, el tud vállalni két műszakot? Kétnaponta szabadnappal? Helyes. Akkor megkapja a woodstick-i főhadiszállást is. Köszönöm uraim, jelentéseket hétvégére, és ha bármi jelentőset észlelnek, azonnal jelezzenek!
Az aurorok elhagyták az irodát, és amikor az utolsó mögött bezárult az ajtó, Gordon az íróasztalához lépett. A helység sokkal nagyobb volt, mint azt Snay elsőre megállapította. A nagy tárgyalóasztal (amin a térkép is volt) az iroda közepén állt, mögötte volt Gordon íróasztala. Balra egy hatalmas könyvespolc, rajta több száz, vagy tán ezer könyvvel is, jobbra pedig egy világtérkép volt. Volt egy könyves polc az íróasztal mögött is, ami szintén roskadásig volt könyvekkel.
- Foglaljatok helyet.
Gordon egy pálca intésére kényelmes fotelek termettek az íróasztal előtt. Miután leültek, a férfi kihúzta az egyik fiókját, és elő vett egy kis dobozkát. A ládika zárjára mutatva pálcájával, elmormolt egy varázsigét, amitől halk kattanás kíséretében kinyílt a zár. Óvatosan letette pálcáját, és kiemelt a dobozból egy nyakláncot. Egy gyönyörű, vékony, ezüst nyaklánc volt, és a végén egy kis medál.
- Íme, az örökséged.
Snaylin óvatosan érte nyúlt, és amikor Gordon a kezébe ejtette, hirtelen egy fura érzés áradt szét testében. Először minden testrésze megfagyott, aztán bizsergett, majd melegség áradt szét tagjaiban. Közelebbről megnézve látta, hogy a medál egy egészen apró kis fiola, amiben valamilyen átlátszó folyadék volt. Az egész ékszer könnyű volt, és úgy siklott ujjai közt, mint a legtisztább víz.
- Ez gyönyörű. De, miért nem kaphattam meg előbb?
- Ezt a nyakéket nővéred viselte előtted. A fiolában anyai szépanyád első könnycseppe van. Varázsereje van, mivel szépanyád, Norië Moonest, véla volt. A könnycseppe megóv minden átoktól, és gonosztól. Ha egy rosszakaród közelít, a fiola elkezd zölden izzani, és a lánc hideget áraszt. Miután a minisztérium emberei rád találtak, és elvittek, megtaláltuk ezt a nyakéket nővéred nyakában. A zsebében egy levél is volt. Mintha tudta volna, mi fog történni. Itt van nálam a levél. Ha nem akarod, nem kell elolvasnod. – igyekezett Gordon
- De akarom. – felelte határozottan Snaylin. A hallottak után úgy érezte, nővére üzent neki a túlvilágról, és ettől valamiért erőre kapott.
- Hát, rendben.
Gordon egy aggódó pillantást vetett Snay-re, de a lány nem törődött vele. Senki nem akadályozhatja meg, hogy elolvassa imádott nővére levelét.
A férfi előhúzott egy levelet is a dobozkából, és átnyújtotta Snay-nek. A boríték az idő során megsárgult, de az írás Cornelia gyönyörű dőlt és kerek betűivel, tökéletesen látszott.

Snaylin Gother részére

Snaylin keze hirtelen elkezdett remegni, maga se tudta miért. Talán, mert ennyi év eltelte után újra olyan érzése támadt, mintha nővére élne. Kibontotta a borítékot, és előhúzta a levelet. A papír tapintása eszébe jutatta nővére különös lapjait, amelyekhez hasonlót az óta se talált. Puha volt, akár a selyem, de mégse lehetett eltépni. Nem sárgult meg. Mikor kinyitotta a hajtásvonal eltűnt. Úgy nézett ki, mintha most írták volna.

Drága Húgom!
Ha ezt elolvasod az azt jelenti, hogy nem éltem túl a Lucius Malfoy látogatását. Hidd el, nagyon fogsz hiányozni, de kérlek, ne sírj. Innen is vigyázok rád, és nem hagyom, hogy ártson neked. Épp ezért szeretném, ha Szépanyánk, Norië Moonest nyaklánca nálad lenne. Tudom, hogy ez veszélybe sodorhat, ezért nem szeretném, hogy rögtön hozzád kerüljön. Amíg a Roxfortba jársz, Albus Dumbledore védelme alatt állsz. Miután visszatérsz a Birtokra, még mindig biztonságban vagy, hála Apánk védelmi varázslatainak. De mikor eröre kap a sötét oldal, ami nem kerülhetö el, veszélyben leszel, mert Ö el fog jönni, és végezni akar majd veled is. Ezért szeretném, ha csak késöbb jutna hozzád. De attól a pillanattól fogva, hogy nálad lesz, viseld, mert veszélyben vagy! Lesz majd egy személy, nem tudom pontosan, ki, aki vigyázni fog rád, de védelme nem lesz elég. A nyakéket az aurorok ismerik, majd elmondanak róla mindent. Kérlek, vigyázz magadra! Nagyon szeretlek, és ne légy szomorú!
És a fényképet, amit a fiókomban tartok, örizd meg, mert fontos nekem.
Szeretö növéred:
Cornelia

Mikor a levél végére ért, sírni akart, de nem tudott. Könnyei nem törtek elő, és minden benn rekedt könnycsepp egy a mellkasában égető, mardosó érzéssel ért fel. Újra érezte nővére halála utáni ürességet. Felemelte a nyakláncot és a nyakába akasztotta.
Hát, köszönöm. Most mennem kell. A levelet esetleg… megtarthatnám? – kérdezte Snaylin, halk remegő hangon.
Gordon némán biccentett, majd felállt. Snaylin és Hermione is követte példáját. Gordon csak az iroda ajtajáig kísérte a hölgyeket. Ott búcsút vett szerelmétől, és Snay-től, akit egy kicsit elfogott az irigység, látva a két szerelmes közt szikrázó levegőt. Miután Gordon mögött becsukódott az ajtó, Hermione Snay felé fordult. A lány úgy döntött, ideje indulnia.
- Hát, Hermione, örültem, hogy ismét találkoztunk. Legyetek boldogok, és…
De itt egy hirtelen érzés beléfojtotta a szót. A nyaka körül hirtelen jeges érzés áradt el, és a medál, vakító zöldfénnyel kezdett izzani. Hermione a lány mögé nézett, majd tekintetét sietve visszakapta, és aggódó pillantást vetett Snay-re. A lány a nyakához kapott, de ekkor megszólalt egy hang mögötte. A hang, amely már oly régóta kísérti minden éjjel, a hang, amelyet soha többé nem akart hallani, a hang, amely tele volt jeges kegyetlenséggel…
- Áh, Miss. Gother, öröm újra látni.
Hangzott a gúnyos megszólítás… Snaylin összerezzent. A gyomra hirtelen összerándult, és az ájulás kerülgette a fellángolt gyűlölettől, és még sok fájó érzéstől… Nem akart, de megfordult. És ott állt. Magas, hosszú ezüst szőke haja, és rideg szürke szemei ugyan úgy ragyogtak a gonoszságtól, mint tíz évvel ezelőtt. A férfi mélyen a szemébe nézett, de a lány állta tekintetét. Valósággal szikrázott kettejük közt a levegő, az elfojtott indulatoktól. A férfi oldalán a kegyetlenség, a rég várt szenvedtetés, a ridegsége, és szívtelensége eredménye… a tökéletesen tönkre tett élet. És ez örömmel töltötte el. A lány oldalán a rég várt bosszú, a határtalan gyűlölet. Az az érzés, amit nem lehet szavakkal leírni. Az egyik oldalon a megtestesült gonosz, a másikon a megtört lélek… A körülöttük lévő emberek elhallgattak. Mindenki ismerte a Gother család sorsát, és Lucius Malfoy összes kegyetlenségét.
- Maga meg mit keres itt? Már az összes Halálfaló szabadon járhat-kelhet itt? – sziszegte Snaylin. Az idegességtől össze kellet szorítania a fogait.
- Ejnye-ejnye… Miről beszél? Tényleg megviselte az elméjét az a szörnyű tragédia, ami a családoddal történt… Áh, ha már itt tartunk… Részvétem… - mondta a tőle telhető leggúnyosabb hangon, és egy, részvétről egyáltalán nem árulkodó vigyort is eresztett.
- Még van képe ezt mondani? Még a szemembe mer nézni? Gyűlölöm magát, a legmélyebb gyűlölettel, amit ember valaha érzett… - hangjában tényleg tisztán csengett a gyűlölet, olyannyira, hogy a közelben többen összerezzentek.
- Szegény lány… Ki érti, e bolond elmét? – mondta szánakozva Malfoy, majd jéghideg pillantást vetett a lányra. Azt, amit tíz évvel ezelőtt is, mikor meghagyta életét.
Hermione megfogta barátnője kezét. De Snay nem tágított. Állta a tekintetet, és viszonzásul szintén megvető tekintettel nézett… Végül a lány nyert… Lucius elfordította arcát.
- Mennem kell Hermione – mondta szavait a lánynak intézve, de még mindig Lucius-t nézte – Remélem, még találkozunk.
Választ már nem várva, egy utolsó jeges pillantást vetve Lucius-ra, kiment az irodahelységből. Miközben a liftben állt, a felismerés kellemetlen érzése vágott bele. Ha Draco-ra nézett, mindig Lucius tekintett vissza rá. De ha Lucius-ra nézett… Ugyan azt a gyűlöletet érezte, mint korábban, és Draco-nak még csak az árnyát se látta apjában. Egészen a Gother Birtokig, ezen gondolkozott, és a történtek jártak a fejében. Mikor haza ért, automatikusan tett mindent, és mikor végre felocsúdott, a dolgozószobájában ült, és egy forró teát szürcsölgetett. Ez a találkozás, és ez az egész nap, feldúlta már amúgy is zaklatott világát. Az idegességtől egyre görcsösebb lett, míg végül úgy döntött, kiadja a felgyülemlett zaklatottságát. Ismét benyúlt az asztala fiókjába, és elő húzta vaskos regényét.
 A lánynak, bár semmi energiája, vagy akár kedve se volt hozzá, de ki kellett mozdulnia a kis várából, és ott kellett hagynia a biztonságot, és bizonyos mértékig nyugalmat jelentő otthonát, hogy bele vesse magát a számára már ismeretlen, és tőle elhidegült, zaklatott világba. A rohanás… Az a sok ember. Mindenki őt nézte, és szinte hallotta szánakozó gondolataikat; „Szegény árva.” „Vajon hogy bírja?” „Tényleg nem lehet könnyű, talán már nincs is ép eszénél.” És a lány is hasonló gondolatokat táplált magába. Vajon normális? Hiszen, ha megőrült, azt nem fogja észre venni, és senki se fog szólni neki. Lehet, hogy már rég késő… Gondolataiba, és gondjaiba merülve ismét bezárkózott a kis világába, kívül hagyva a körülötte cikázó lesajnáló tekinteteket. De a kisvilágából hamar vissza kellett zökkennie a valóságba, mert egy ismerős hang, egy szeretett hang ütötte meg fülét. Egy régi barátja állt vele szembe. Boldog volt végre, pontosabban boldogabb, mint az elmúlt időben. Boldogságát tetézte az is, hogy megkapta halott nővére, neki címzett levelét. Miután a levél végére ért az érzelmei kavarogtak, és már olyan zavarodott lett minden, hogy már azt se tudta, mit is érez valójában. A régmúlt emlékének fájdalma, a rég várt utolsó szavak öröme, és az öröksége kézhez kapása. Ezen érzések bűvöletében hagyta el a helységet, és indulni készült vissza a béke várába, ahol csak saját paranoiája, és zavarodottsága kísérte, mikor beléhatolt egy rég tapasztalt érzés… És ott állt előtte. A férfi, akit mindenkinél jobban gyűlölt. Akit megvetett, és a halálát kívánta, aki egy életre tönkre tette, aki miatt még ma is visszavonultan él, és nem kívánja a társaságot, aki miatt elveszett a sötétségben, és aki elvette családját. Ő, a pokol küldötte. A gyűlölet oly gyorsan kerekedett felül az összes többi érzésén, hogy szinte már megrettent magától. Bele remegett a fellángolt dühbe, és még a vér is kiszállt tagjaiból. A férfi jeges hangja, ami éjenként kísérti, most ugyan azzal a kegyetlenséggel csengett, mint mikor meghagyta életét. Mikor megnyomorította lelkét. Mikor elvett tőle mindent. Mindent… A jeges pillantások, melyekben a megvetés is tükröződött, belül lassan meg  semmisítették. De állta. Nem engedte, hogy másodszor is a férfi győzzön. Most erősebb volt, és a gyűlölet még jobban erősítette. Semmire se vágyott jobban, mint hogy mind azt a fájdalmat, gyötrődést, és szenvedést, mely éveken keresztül érzett, egyszerre zúdíts a férfire. De egy pár szón kívül semmi se hagyta el a száját. De megérte… Győzött. Bár a győzelem nem volt végleges, de erőt merített belőle. A férfi már nem állta tovább tekintetét, és elnézett. A lány kimondatlan győzelme megalázta. A lányt ennyi most nem tudta feldobni, és az idegességtől, és az elfojtott dühtől már émelygett… Haza ment, de még mindig feldúlt volt. Ennyi esemény egy napra túl sok volt neki, és a már így is zavarodott világát, ez csak még jobban felkavarta…
Letette pennáját, és eltette regényét. Úgy érezte, hogy így már kiadta magából fájdalma jelentős részét.
Kinn már sötét volt, és az állóórára pillantva, megdöbbenve látta, hogy már éjfél felé járt az idő. Még gyorsan le rohant a konyhába, és készített egy szendvicset, mivel az nap még nem evett semmit. Bár nem is kívánta, és az idegességtő összeszűkült gyomra is nehezen vette be, de tudta, hogy muszáj ennie, különben még jobban legyengül. Miután befejezte az étkezést, elment fürdeni. Mikor a zuhany alatt állt, észre vette, hogy mindkét térdén zöldes-lilás foltok jelentek meg. Elsőre nem tudta mitől vannak, de aztán rájött; mikor a Minisztériumba indult, leesett a lépcsőn. Valószínűleg annak a nyoma maradt rajta. Majd elment lefeküdni. Már nem is vágyott másra, csak arra, hogy minél előbb vége legyen ennek a napnak.
Egy magas, csuklyás férfi megy végig a hallon. Mikor ki ér, léptei egyenesen a lépcsőhöz vezetnek. Ahogy végig megy a széles feljárón, minden portré arcán döbbenetet hagy maga mögött. Cornelia még halkan fel is sikolt. De a férfi nem törődik vele. Az arcát nem látni. Háttal áll. Felér az első emeletre. Először a dolgozószobába megy. Magabiztos, látszatra már sokszor járt erre. Belép, és egyenesen az íróasztalhoz megy. Kihúzza a fiókot, amiben a regény van. Elolvassa a legújabb bejegyzést. Sóhajt egy mélyet, majd óvatosan visszateszi a helyére. Becsukja a fiókot, majd ki megy a szobából. Át a folyosón, ismét a lépcsőhöz igyekszik. De a tetején megtorpan. Habozik. Végül megfordul, és elindul a lány szobája felé. Benyit. A lány békésen alszik hatalmas ágyában. A férfi óvatosan elkezd közelíteni. A lány nem reagál. Magabiztosabban indul el, de még mindig ügyelve arra, hogy léptei csendesek legyenek. Megáll a lány ágya mellett. Csöndben nézi a lányt. Lassan felemeli a kezét, és a lány arcához közelít vele. Mát csak egy pár centi választja el a férfi hófehér bőrét a lány puha, érzékeny bőrétől…Majd finoman megérinti…
Snaylin felriadt álmából. Körbenézett a szobában, de senki sem volt ott rajta kívül… Pedig olyan életszerű álom volt… Mintha tényleg ott lett volna… De ki volt Ő? A férfi. Nem ismerte fel. Ránézett az állóórára. Még hajnal volt. Csak öt óra. De nem tudott tovább aludni. Felkelt, de egész nap mást se tett, csak ült a hallban, és olvasta a régi lexikonokat. Nem keresett semmit, de apja könyvtárában rengeteg érdekes könyv volt, és szerette bővíteni a tudását. Ami már-már vetekedett Hermione-éval.
Ez így ment hónapokon keresztül, míg nem tavasz lett. Az idő kitisztult, és a nap verőfényesen ragyogott. Épp egy ilyen nap történt az is, hogy Snay elment a hátsókerti kis szigetre, tovább írni a regényét. Az idő kellemesen meleg volt, és a szél is langyos volt. A kis erdő fái közt a hűs árnyékban kellemes volt az idő. Az előző napi eső illatát lehetett még érezni a levegőben, de pocsolya, vagy sár nem maradt utána. A kis patak csobogása, és a madarak csicsergése voltak egyedül a zaj forrásai. Snay leült családja sírjával szembe, egy szép kovácsoltvas padra, és egy nagy köteg papírt elővéve elkezdett írni.
Immár kitavaszodott, de a fagy a lány szívében még mindig ott élt. Nem tudta elfelejteni azt a férfit, bár már hónapok teltek el találkozásuk óta. Akárhányszor rágondol mindig fullasztó gyűlölet lesz úrrá rajta, de ez rendszerint átcsap mély fájdalommá, ahogy eszébe jut a férfi egyetlen utódja. Ez évben lesz hatodik esztendeje, hogy nem látta, csak képeken, s álmaiban. Hiányolja, de nem tud mit tenni. Szíve örökké fájni fog az ifjú után, s örökké átkozza ostobaságát.
Itt elakadt. Nem tudta tovább írni, mert ismételten előtörtek érzelmei, ezért inkább letette a pennát, és felállt a padról. A patak szélére ment, s leült egy kiálló sziklára. Levette a cipőjét, és bele mártotta lábfejét a hűs vízbe. Hosszú, fekete szoknyájának vége bele ért a patakba, ezért feljebb hajtotta. Teste elgyengülését, és szervezete lassú összeomlását jelezte, hogy a térdén lévő lila foltok még azóta is látszódtak, hogy leesett a lépcsőn, és már egy gyengébb ütésre is véraláfutásos lett hófehér bőre. Lába még mindig vékonyak voltak, és egyre inkább fogytak. Snay is érezte, már nem bírja sokáig. Sokszor megfordult a fejében, hogy elmegy a Szent Mungóba, de minden egyes alkalommal elvetette ezt az ötletet. Nem akart másokra támaszkodni, s nemessége miatt kötelességégnek érezte, hogy önerőből gyógyuljon fel. Még akkor is, ha –és ezzel tisztában volt – ez nem teljesülhet. Talán már a gyógyítók se tudtak volna segíteni rajta.
Elmélázva bámulta a hömpölygő vizet. Mélyet szippantott a levegőbe, és érezte a párolgó esőt. Ez volt az az illat, ami tartotta benne a lelket. Valamire emlékeztette, de nem tudta pontosan mire is. Ahogy száradt fel az egyre melegedő talajról, és kövekről… Csodás volt az az illat.
- Emlékeztet a roxforti tó partjára, nem?
Szólt egy hang a lány mögött, aki erre összerezzent. A hang egy férfié volt, mély volt, és bársonyos. Snay gyorsan pattant fel a szikláról, és miközben megfordult, kitapogatta pálcáját blúza alatt.
Egy magas, ezüst szőke, hideg szürke szemű, sápadt arcú, erős testű férfi állt előtte, fekete talárban. Elsőre nem ismerte fel, de aztán a lágy szellő felé fújta az illatát… De az nem lehet… vagy mégis? Lehetetlen, hogy ő ide jött. Nem, ez nem lehet ő… De mégis. Ott állt szembe vele az a férfi, akit első látásra megszeretett, akire az óta is fájó szívvel gondolt. Ott állt vele szembe… Draco Malfoy.
Idő közben a helyes fiúból, jó képű férfi érett, de sejtetős mosolya, és kifürkészhetetlen tekintete még mindig ugyan az volt.
Snaylin közelebb lépett hozzá.
- Te? Ezt nem hiszem el…
Egészen közel ment hozzá, míg végül már csak egy fél lépés választotta el őket. Draco hidegen, de mereven a lány szemébe nézett. Mereven megérintette a lány arcát.
- El se hiszed, mennyire hiányoztál. – suttogta a lány
Draco még mindig merev volt. Snaylin mélyen a szemébe nézett. Pillantásuk egymásba fonódása megenyhítette az acélhidegségű tekintet feszültségét. A férfi kemény ujjai elernyedtek, s keze megsimogatta Snaylin száját. A lány érzései csak úgy kavarogtak. Hirtelen ott állt előtte az a férfi, akiért a szíve hat éve fájt, és újra érezte a boldogság apró szikráját. Érezte a reményt. Draco bezárta a köztük lévő rést, majd átkarolta a lány derekát. Snaylin a férfi nyakába kulcsolta karjait, majd ajkuk finoman összeért. A régóta el nem mondott, s meg nem osztott érzések most egyszerre lángoltak fel mind két félnél. Szenvedélyesen csókolták egymást, mintha fel akarnák falni a másikat.  Egymás iránt érzett, még mindig izzó szerelmük hirtelen lángra kapott, s hevesebben égett, mint valaha. A két fiatal lelkében égő tűz, most ismét egy lángon égett, mint egykor a Roxfort gyengélkedőjén. Akkor érezték ezt utoljára. Ezt a színtiszta szerelmet, ezt, melyet még ennyi év távollét után is ugyan olyan erősen éreztek, mint az első másodpercben. Draco a lány blúza alá csúsztatta kezét, és a lány selymes hátát simogatta, míg Snay a fiú ezüst tincsei közé túrt ujjaival. Nem akarták elengedni egymást, és minden elvesztetett pillanatot egyszerre akartak pótolni. Draco érzései is fellángoltak. Hat éven keresztül nem érinthette meg szerelmét. Ennyi éven keresztül a Halálfalók közt kereste a boldogságot, de hiába. De most… végre meglelte, s nem akarta elengedni soha többé. A kínzó magány végre eloszlott. S azt kívánta, hogy egymás karjai közt öregedjenek meg. Hogy így éljék le további életüket, távol a zajos, és veszett világtól. De végül mégis ő törte meg a kettejük közt lezajló mámorító perceket.
- Végre itt vagy. A karjaim közé zárhatlak. De ez nem tarthat örökké…
- Miért? Miért ne tarthatna? Maradj itt velem! Kérlek! Ne hagyj el soha többé. – Snaylin könnyei kicsordultak, s Draco mellkasához húzta magát.
- Kérlek Snay, ne tedd ezt, e nélkül is épp elég nehéz…
A lány feltekintett Draco arcába, és örömtől csillogó szemmel kérdezte:
- Hogy találtál rám?
- Évek óta figyellek, és vigyázok rád. – nézet le rá a férfi – Nem tudtam mindig itt lenni, de egy évben egyszer mindig ellátogattam hozzád. Kivéve idén. Ebben az évben ez már a harmadik alkalom.
- Harmadik? – kérdezte döbbenten a lány
- Igen. Először azért jöttem el, mert megtudtam, hogy bemész a Minisztériumba, és mivel tudtam, hogy aznap megy be Apám is – ezt a szót mély megvetéssel mondta – jobbnak láttam, ha szemmel tartalak az odafelé vezető úton. Emlékszel, egy fekete ballonkabátos férfira az állomáson?
- Te voltál? El se hiszem… ott álltál tőlem alig százméternyire, és még csak fel se ismertelek…
- Ez volt a célom. Nem akartam, hogy felismerj. Aztán – váltott gyorsan hangsúlyt – mikor találkoztam Hermione-nal…
- Mikor találkoztál Hermione-nal? – fojtotta belé a szót Snaylin.
- Miután benn jártál a Minisztériumban. Azóta is tartjuk a kapcsolatot bagolypostán, és írta, hogy mennyire felzaklatott az Apámmal való találkozás. Ezt olvasva, elmentem hozzá, és elmondta személyesen is. Így hát, még aznap éjjel eljöttem hozzád. Ez volt a második alkalom.
- Eljöttél? De mikor? – kérdezte ismét zavart tekintettel a lány.
- Éjjel. Megvártam, míg lefekszel, és eljöttem hozzád. Körbe jártam a házat, megvizsgálva minden pontját, hogy nem küldött e rád rontást, vagy átkot Apám. Bementem hozzád is. Bár tudtam, hogy nem lenne szabad. Mikor megérintettelek, felriadtál, ezért dehoppnáltam.
- Igen… emlékszem… Láttalak álmomban. Tudtam, hogy valóság. – emlékezett vissza Snaylin.
- És most, újra itt vagyok. – fejezte be végül Draco.
- És most miért szólítottál meg? Miért jöttél nappal, és eddig miért nem jöttél el? – árasztotta el kérdéseivel a lány.
- Mert veszélyben lennél. Ezért kell gyorsan visszamennem. – magyarázta Draco.
- Veszélyben? Ugyan miért? Itt biztonságban vagyok. – tiltakozott a lány. Már kiegyenesedett, és úgy nézte a nála egy fejjel magasabb férfit.
- Itt igen, mert a Birtokot varázslat védi. Nem jöhet be senki, akit te nem akarsz, hogy bejöjjön, és semmilyen átok nem sújthat, amíg itt vagy. De amint kilépsz…
- Akkor te, hogy jöttél be? És… miért kutattad át a házat?
- Cseles… látom az agyad még mindig jól fog, de nem eléggé – mosolygott Draco – Hát, mint mondtam, senki nem jöhet be, akit te nem akarsz, hogy bejöjjön. De az én esetemben ez nem így volt… - mosolygott ismét.
- Hát… Igen.  – a lány arcán rózsaszín foltok jelentek meg. – De miért nézted, meg a házat?
- Mert egy ilyen védő varázslat csak az ismert átkokra érvényes. De van egy-kettő, amit Apám, és van olyan is, amit én, fejlesztettünk ki.
- Nem vagy rá büszke, ugye? – kérdezte együtt érző tekintettel a lány.
- Nem… Egyáltalán nem. Szörnyű célokra használja fel ezeket az átkokat… De nincs mit tennem, muszáj mellette állnom. – Draco lesütötte tekintetét, és szemében szomorúság csillant.
- Nem muszáj. Maradj velem. – kérlelte ismét a lány. S erősebben szorította.
- Már mondtam, nem lehet. Veszélyben vagy, és nem tudok védő átkot a Malfoy-átkokra… Ha apám megtudná, hogy boldog vagy, ráadásul, hogy velem… Tudod, mikre lenne képes. – mondta lemondóan a férfi.
- De hát, a fia vagy!
- Ugyan már, azt hiszed, ez jelent valamit neki? Soha se szeretett… és nem is fog. Ő képtelen szeretni.
- Én is ezt gondoltam rólad… de látod? Én is tévedtem. – mondta bíztatóan a lány.
- És azt hiszed, hogy szeretett akkor is, amikor egy csapat aurornak ajánlott fel a saját életéért cserébe? Vagy amikor Voldemort elé vitt, hogy rám hárítsa a tévedését, és azt mondta, minden az én hibám? Ő biztos, hogy nem szeret. És nem is fog. Hidd el, így jobb, mind kettőnknek. Most, muszáj volt eljönnöm hozzád, mert már nem bírtam tovább. De most mennem kell, és soha többé nem térek vissza. – mondta végül, és elengedte a lányt.
- Ne, Draco, kérlek, maradj! Kérlek, ne tedd ezt! Könyörgöm neked Draco! – Snaylin a könnyeivel küszködött. Az nem lehet… Nem hagyhatja el csak így! Maradnia kell. Együtt boldogok, és megmenekülnének még Lucius átkaitól is. Míg végül elfogják, és onnantól kezdve boldogan élhetnek! Nem veheti el a boldogságot tőle, csak így…
- Sajnálom… - mondta Draco, majd egy lépést hátrált a lánytól – szia.
Elköszönt, majd egy halk pukkanás kíséretében eltűnt. Snaylin zokogásban tört ki, és térdre roskadt. Elment. Elment, és többé nem jön vissza. Soha többé nem látja, és soha nem lesz boldog. Ismét úrrá lett rajta a magány, és az elkeseredettség. Nem érezte már azt a boldogságot, amit addig érzett, míg Draco-val volt. Az egy pillanat alatt elillant. Még mindig szerette annyira, mint mikor utoljára elváltak. Ugyan úgy érezte magát, mit akkor. Ugyan olyan üresen, és elhagyatottan. Még legalább egy félórát zokogott a hideg füvön térdelve, majd mikor már besötétedett, felkelt, és visszament a Villába. Egyesen az ágyához ment, és, úgy ahogy volt, - ruhában, cipőben – bele vetette magát. Egész éjjel a párnájába zokogott. Egy hétig ki se mozdult a szobájából. Utána is a dolgozó szobájáig ment el. Tovább írta pesszimista regényét, tele a fájdalommal, amit érzett. Az utolsó hetekben viszont, már nem azért nem járt le az emeletről, mert nem volt kedve, ha nem volt ereje. Egy lépcsőfokot se tudott volna megmászni, annyira elgyengült. Az ételt varázslattal hordta fel a konyhából. De ez se volt több napi egy szendvicsnél. Nyár elejére már a szobáját se tudta el hagyni. Az ételt is csak úgy tudta megenni, ha minden erejét összeszedte. A regényét is az ágya melletti fiókban tartotta.
Ideje nagy részét gondolkozással töltötte el. Eszébe jutott, hogy a száradó eső illata arra a roxforti éjszakára emlékeztette, mikor először beszélt hosszasan Draco-val. Mikor sírva rohant ki a Nagyteremből, és ő utána jött. Mikor az egész komolyan elkezdődött. Lassan emésztette magát a régmúlt emlékein. Eljött a július, és egyben huszonharmadik születésnapja is. Egész nap zuhogott az eső.
Remek születésnap. Egyedül, elgyengülve, a halál szélén.
Gondolta magában. És, akármennyire nehéz is volt elfogadnia, mindenben teljesen igaza volt. Egyedül volt. Gyengén és… már csak napjai legfeljebb hetei voltak hátra. Teste csont sovány volt. Ujjai pennája vastagságával vetekedtek, karján pedig a bőrön kívül, tényleg semmi nem volt.
Végül éjszaka, mikor már majdnem aludt, hirtelen kinyílt szobája ajtaja. A félhomályban nem látta pontosan ki az, de a sziluettjéről megismerte.
- Draco. Hát mégis eljöttél?- a lány hangjában öröm csendült.
- Persze. Születésnapod van. Igaz ajándékot nem hoztam, mert nem tudtam, mit szeretnél, de… - mondta, miközben közelebb ment az ágyhoz, de hirtelen elhallgatott.
- Draco, az a legszebb ajándék, hogy te itt vagy. Reméltem, hogy még meglátogatsz, annyira örülök, hogy eljöttél, és…
- Snaylin. – szakította félbe Draco. A lány a fiú aggódó tekintetét látva értetlenül rákérdezett.
- Draco? Mi a baj?
- Snaylin… Most azonnal beviszlek a Szent Mungóba.
- Hova? Ugyan, csak egy kicsit meghűltem, hamarosan felépülök, ne aggódj miattam! – mondta, bár tudta jól, semmi se igaz abból, amit mond.
- Ne akard ezt bemesélni nekem. Már a múltkor észre kellett volna vennem… Gyere, segítek felöltözni.
- Draco! Tényleg, semmi bajom! – nem akarta ezeket a pillanatokat elrontani.
- Nézz magadra! Csont és bőr vagy! Pár hónapja még erős voltál, és nem voltál ilyen gyenge. De most… - Gyere – kérlek. –tette hozzá könyörögve, és sose látott aggodalommal az arcán.
- Figyelj Draco, tényleg lefogytam egy kicsit, de még mindig ugyan olyan erős vagyok. – mondta már-már idegesen Snaylin.
- Tényleg? Akkor gyere ide, kérlek. – mondta kihívóan a férfi, és karjait egymásba fonva megállt az ágyszélénél.
- Rendben.
Snaylin felült az ágyában. Kitette lábait a takaró alól – amit ahogy Draco meglátott, egy fájdalmas kifejezés futott át az arcán – és letette a földre. Felállt, és széttárta karjait.
- Látod? Semmi bajom! – mondta, de már majdnem elesett.
- Én azt kértem gyere ide. – mondta makacsul a férfi.
Snaylin elindult, de a második lépésnél lábai felmondták a szolgálatot, és összeesett volna, ha Draco nem terem ott egy ugrással, és fogja meg finoman.
- Erről beszélek. Nem vitatkozhatsz, ha kell, erőszakkal viszlek el. – mondta, és egy huncut mosollyal az arcán.
Snaylin nem ellenkezett. Tudta, hogy a férfi neki akar jót, és jól esett neki a gondoskodás. Draco felkapta a lányt, és karjai közt elindult vele. A jelenet kísértetiesen hasonlított arra, amikor Snay elájult az erdő szélén. Most és érezte, hogy Draco milyen izmos, és az illata is erősen érződött. Az a megnyugtató illat, amit imádott érezni. Most is a nyaka köré tekerte karjait, és közelebb húzta magát a férfi testéhez. Draco is hasonlóan érzett. Ismét pillekönnyűnek érezte a lányt, és ez estben tényleg az is volt. Érezte, ahogy a törékeny test hozzá simul az ő izmos alkatához, és olyan finoman fogta, mint egy hímes tojást, vigyázva rá, nehogy erősen szorítsa.
- Snay, hol találok egy pulóvert? Nem akarom, hogy meg fázz… Snay? – Draco hirtelen megtorpant. A lány nem volt eszméleténél, és ájultan feküdt karjaiban – Na jó, ez így nem lesz jó.
Egy halk pukkanással hoppanált a Szent Mungóba.

…

- Elnézést, nem tudja, hol van Snaylin Gother?
- Hermione, végre itt vagy! – kapta fel a fejét az ismerős hangra Draco, aki az egyik kórterem előtt állt.
- Draco, hogy van Snay? – rohant barátjához a lány.
Draco nem felelt. Csak szomorúan lehajtotta a fejét.
- Ó, Draco, ne aggódj, fel fog épülni! – mondta bíztatóan a lány, és átölelte Draco-t.
- Hermione, már tíz óra! Hat óra óta nem ébredt fel… Te jó ég, ha bármi baja esik… - mondta, és már nem bírta tovább. A lány vállára hajtotta fejét és könnyekben tört ki.
- Nyugodj meg, még semmi se biztos, várjuk meg a gyógyítót! – mondta vigasztalóan a lány, és megfogta a férfi fejét.
- Hermione, annyira jó, hogy itt vagy… Megint. Köszönöm. – mondta, és hátát a falnak vetette.
- Ugyan már, melletted a helyem. – mosolygott a lány, majd megfordult – megyek, megkeresem a gyógyítót, mindjárt…
- Itt vagyok Miss. Granger. A nevem Boris Lustein. Önök Miss. Gother hozzá tartozói?
- Igen, én vagyok a vőlegénye. – mondta Hermione-t megelőzve Draco.
- Oh. Mr. Malfoy, őszinte leszek önnel. Csoda, hogy még életben van. A legutolsó pillanatban hozta be. - Már eszméleténél van, de nagyon le van gyengülve.
- Mennyi ideje van még? – kérdezte lényegre törően Draco.
- Legfeljebb holnap reggelig. – mondta együtt érzően a gyógyító.
- Oh, ne… - mondta Draco, majd arcát a tenyerébe temette.
- Nekem most vissza kell mennem hozzá. Mr. Malfoy. Sajnálom…
Draco háta lassan lecsúszott a falon, és behúzott lábbakkal ült a földön, feje a két térde közt, és karjai a fején. Rázkódott a zokogástól.
- Draco, tudom, hogy nehéz, de szedd össze magad, kérlek! Most szüksége van rád! Vidd haza, és legyél vele a hátra lévő idejében! Tedd boldoggá az utolsó óráiban… - mondta Hermione, és leguggolt mellé.
- Igazad van… Bemegyek hozzá. – felemelte fejét. Szemei vörösek voltak a sírástól, de nem szégyellte.
Már a kórterem ajtajánál volt, mikor visszafordult Hermione-hoz.
- Kérlek, keress egy papot.
- Rendben – Hermione kérdezés nélkül elrohant.
Draco benyitott. Snaylin ott feküdt az egyik ágyon, szemei résnyire nyitva.
- Draco. – szólt halkan, szinte hörögve – de jó, hogy itt vagy. Kérlek, vigyél haza.
- Haza viszlek. De még egy kicsit várnod kell.
- Miért? – kérdezte zavartan a lány.
- Várj… mindjárt megtudod – mondta titokzatos mosollyal a fiú.
Ekkor Hermione lépett be az ajtón, nyomában egy fekete taláros, köpcös férfival.
- Köszönöm Hermione. Tiszteletes, maga házasíthat is, nem?
- De igen, úrfi. – felelte bíztató mosollyal a pap.
- Hát akkor… - Snaylin felé fordult, s letérdelt – Snaylin Gother, hozzám jössz feleségül?
Snaylin arcán a zavarodottságot a döbbenet, és a meglepetés kifejezése váltotta fel.
- Úr isten, Draco… Igen, persze, hogy hozzád megyek! – válaszolta könnybe lábadt szemekkel.
- Hermione, leszel a tanunk? – Draco felállt, és megfogta Snaylin kezét.
- Persze. – felelte Hermione meghatódva.
- Tiszteletes, hozzá kezdhetnénk itt, és most? – kérdezte Draco.
- Persze. Nos, tisztelt egybe gyűltek! Azért jöttünk ma el, hogy eme két fiatalt örökre egymáshoz kösse életét. Snaylin Gother, hozzá mész Draco Malfoy-hoz? Tisztelni fogod őt, és támogatni egészségben, betegségben, jóban, rosszban, míg a halál el nem választ?
- Igen. – Snaylin könnyei patakokban folytak végig arcán. Végre eljött a nap, amit már oly rég várt…
- Draco Malfoy, eleszed-e hitves feleségedül Snaylin Gtoher-t…
- Míg a halál el nem választ? – fejezte be Draco a pap helyett, mivel az idő szorított – Igen.
- Akkor hát, legyetek boldogok együtt! Csókoljátok meg egymást! – fejezte be a pap.
Draco és Snay megcsókolták egymást, és Draco ismét felkapta Snaylint.
- Indulnunk kell. Köszönöm Atyám. Hermione, még találkozunk!
-Rendben… sziasztok! – köszönt el Hermione, és megfogta Snay kezét.
Draco ki ment a kórteremből, és ifjú feleségére nézett.
- Nos, Drágám. Mehetünk?
- Igen… - mondta a boldogságtól kábultan a lány.

…

Mikor visszaértek (pontosabban hoppanáltak) a Gother Villába, Draco az ágyába vitte Snaylint, és óvatosan lefektette.
- Mihez lenne kedved? – kérdezte
- Hát… most legszívesebben írnék egy pár sort. Amíg végzek, készítenél nekem egy teát?
- Persze! – mondta Draco, és megcsókolta hitvesét.
Lement a konyhába, de Cornelia képénél megállt.
- Vigyázni fogok rá. Ne aggódj… - mondta halkan a képnek. Cornelia erre biccentett egyet, és halványan mosolygott egyet.
Mikor a fiú visszatért a teával, Snay pont akkor tette el a papírjait.
- Köszönöm. – mondta, miközben elvette a gőzölgő italt. – Draco. Elállt már az eső?
A férfi az ablakhoz lépett.
- Már elállt.
- Lemehetnénk a kis patakhoz? Hogy utoljára érezhessem a nyári eső illatát.
- Ne beszélj butaságot! Persze, hogy lemegyünk, de még rengetegszer érezheted az illatát.
Snaylin tudta, hogy férje hazudik, de nem akart most ezen vitatkozni.
- Akkor indulunk?
Draco felemelte, és a szekrényhez vitte. Ki vett egy kötött, pamut garbót, és óvatosan rásegítette a lányra. Ezután levitte a patakhoz. Leült a padra, és mivel az hideg volt, az ölébe ültette Snay-t. A lány karjait a fiú nyakába tette, és a szemébe nézett.
- Emlékszel még? Ez az illat. Mint amikor Roxfortban a tónál beszélgettünk…
- Persze, hogy emlékszem… soha nem felejtem el…
- Tudod, mire jöttem rá? Már nem látom az apádat, ha rád nézek… - mondta Snaylin egy kis idővel később.
Draco egy mosollyal reagálta le a helyzetet. Mások kiugrott volna a bőréből örömében, de mivel tudta, ez már nem számít, nem dobta fel a tény… Nem szóltak többet egymáshoz. A lány mélyeket szippantott a levegőbe, Draco pedig a lány szép arcát nézte. Ifjú felesége ugyan gyönge volt, sápadt, és a szemei alatt sötét karikák jelezték betegségét, de a fiú úgy gondolta, ennél szebbnek még nem látta a lányt. Snaylin összébb húzta magát, egy enyhébb hűvös fuvallatnál. Draco gyorsan levette talárját, és a lány köré csavarta.
- Draco. Mi lesz ezután?
- Boldogan élünk a Gother Villában, és idővel gyerekeink lesznek. Apámat elfogják, és az Azkabanban egy dementor megcsókolja. Anyámat áthozzuk a Malfoy Kúriából, és a második emeleten adunk neki egy szobát. A gyerekeink, Tom és Natasha, felcseperednek, és elmennek majd a Roxfortba. Ők Griffendélesek lesznek. Vagy kitudja. Talán Mardekárosok. Én ott hagyom a halálfalókat, és elmegyek aurornak. Új értelmet adok a Malfoy névnek, és a gyerekeinknek már nem kell szégyellniük a nevüket. Mikor elmennek dolgozni, és elköltöznek, és mi már öregek leszünk és ráncosak – itt nevetett egyet – majd egy dohszagú szobában töltjük el hátralévő napjainkat.
- Tom és Natasha? Ezt meg mikor találtad ki? – kérdezte nevetve Snaylin.
- Hát, ezt képzeltem el minden éjjel, mikor nem voltál velem. Vagyis minden éjjel…
- Te így tervezgetted a jövőnket? – nézett rá Snay.
- Hát… Végül is igen. – mosolygott Draco.
Snay maga elé nézett.
- Lesz valamilyen állatunk?
- Igen. Mondjuk egy… kis cica? Aki majd ott dorombol az öledben, miközben a kandalló előtt kötögeted a zoknikat.
- Egy kis cica? És amikor haza jössz, majd oda adom neked a szép kötött zoknit, tele macska szőrrel? – nevetett Snaylin
- Pontosan. – mosolygott vissza Draco.
Mind ketten tudták, hogy soha nem fognak kis cicát tartani, és hogy gyerekük se lesz. Nem fognak együtt megöregedni egy dohszagú szobában. De jó volt elképzelni. Jó volt álmokat szövögetni, még akkor is, ha tudták, ez sose fog beteljesülni. De most nem erre gondoltak. Elképzelték a gyönyörű jövőt, és egymás karjaiban élvezték a párolgó nyári eső illatát. Snaylin közelebb bújt Draco-hoz. A férfi átkarolta. A lány felé fordította arcát, és megcsókolta. A fiú viszonozta, majd magához ölelte. Hajnalodott. Megnézték a napfelkeltét. Majd Snaylin újra a fiúra nézett.
- Kiadatod a regényem?
- Szeretnéd, hogy kiadassam?
- Igen. Szeretném, ha tudnák az emberek, hogy a remény hal meg utoljára, és hogy minden jóra fordulhat.
- Rendben. – felelte. Majd megsimogatta a lány arcát.
- Szeretlek. – mondta a lány, s mosolygott.
- Én is szeretlek. Nagyon szeretlek. – felelte Draco, és ő is elmosolyodott.
De mikor a lány visszahajtotta fejét a vállára egy könnycsepp futott végig a fiú arcán.
- Nagyon szeretlek… - suttogta ismét.
Érezte a lány lélegzetvételét. Ahogy emelkedett a mellkasa, majd lesüllyedt. Érezte a saját bőrén, ahogy lüktet vénáiban a vér. A lélegzete egyre lassult. Míg végül megállt. A fiú magához ölelte, és lassan felemelte. Felkelt ölében a lánnyal, és könnyek folytak le arcán egyenesen a lány arcára. Egy pár percig még nézte szép arcát, aztán egy utolsó csókot lehelt ajkára.
Hetekkel később fellapozta a lány regényének utolsó oldalát.

S végre boldog vagyok. Együtt vagyok a férfival, akit a szívem áhított, mióta megláttam. Együtt leszünk már örökké, és nem engedjük el egymást. Tudom, ez az utolsó bejegyzésem, de boldog vagyok. Boldogan hagyom itt e világot. S miért mondom, hogy együtt leszünk örökké? Mert szívem örökké az övé, és mindig szeretni fogom. Ő is szeretni fog. Tudom. Érzem. Ma éjjel hazudtam a papnak… „Míg a halál el nem választ…” nem, a halál sem választhat el. Évek múlva ismét együtt leszünk. És szerelmünk még akkor is élni fog… Tudom, Érzem…