Lamadra


Másnap reggel, még mindig zakatoltak a gondolataim. De hát ideje volt kivernem őket a fejemből, mert így nem tudtam a tanulásra koncentrálni, ami viszont hatalmas hiba lett volna.
Gyorsan felöltöztem, összefogtam a hajam, és lementem a klubhelységbe. Senki se volt ott rajtam kívül. Zavartan rápillantottam az órámra.
- Még csak hat óra?! – kérdeztem magamtól meglepetten.
Gondolkoztam, hogy mit kéne tennem, és végül is arra jutottam, hogy beugrok a könyvtárba, mert tegnap nem tanultam. És nem akartam lemaradni.
Mikor tankönyveimtől roskadozva megérkeztem a könyvtárba, leültem szokásos kis sarkamhoz, és elővettem a Ki kicsoda a varázsvilágban? Avagy a nagy múltú családok szakkönyve-t, mivel kötelező volt elolvasni mágia történetre. Magamban megmosolyogtam a dolgot. Na, Draco, most mindent megtudok rólad.  De ekkor egy másik gondolat szinte bele üvöltött a fejembe. Hermione, mégis mit művelsz? Úgy viselkedsz, mint az ostoba libák! Egyfolytában csak MALFOY jár az agyadban! Mégis mi lesz így belőled? Pansy Parkinson utódja?! Igen, teljesen elfeledtem, hogy az idei évben a tanulásra, és a… Te jó ég! A barátaim! Harry, Ron! Nem is beszéltem velük mostanság… Elolvasom az első két fejezetet, és ma egész nap velük leszek!
Az első fejezet egy Nethopir nevű családról szólt, akik már évek óta elzárkózva éltek a világtól, és a gyerekeiket se járatják iskolákba, hanem otthon tanítatják őket.
A második egy D’adimn nevű francia uralkodóházról, akik szintén nemes múltúak, és az összes sarjuk a Beauxbatons-ba járt.
Amint elolvastam az utolsó betűket is, sietve összerámoltam a könyveimet, és elindultam kifelé a könyvtárból.
Már majdnem leértem a nagyterembe, amikor valaki megfogta a derekam, megállított, és a fülembe suttogott.
- Ilyen korán, egyedül?
Megcsapott az az émelyítő illat, ami csak belőle áradhat. Boldogan fordultam meg, és a nyakába vetettem a két karomat. Ő finoman eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett. Egy gyors puszit nyomtam a szájára, és megint hozzá simultam.
Ő a derekamon nyugtatta kezeit, és finoman az enyémre döntötte fejét.
Azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a pillanat, amikor lépések zaja ütötte meg a fülünket.
Kapkodva elengedtük egymást, és én gyorsan bementem a nagyterembe.
Leültem a házam asztalához, és öntöttem magamnak egy pohár töklevet. A következő pillanatban Harry és Ron huppant le mellém.
- Képzeld, kivel találkoztunk a bejárati csarnokban? – kérdezte kíváncsian Ron.
- Na kivel? – kérdeztem meglepettséget tettetve.
- Malfoyjal.
- Hmm… a csapata nélkül? Érdekes… - mondtam, mintha túlzottan nem érdekelne a dolog.
- Nem, nem volt egyedül. Épp ez volt a furcsa.
Hirtelen hatalmasat dobbant a szívem. Te jó ég… Megláttak vele?
- M-miért? Kivel volt? – kérdeztem dobogó szívvel.
Édes istenem, csak ne azt feleljék, amire gondolok…
- Egy lánnyal.
Ne, ne, ne, ne, ne…
- És rettentő feldúltnak tűnt, amikor elmentünk mellette.
- Igen, és a lány pedig sietősen távozott.
- És, tudjátok ki volt az a lány?
Uh… ezt nem kellett volna megkérdeznem…
- Ez a legfurcsább…
Te jó ég, megláttak! Ezt hogy fogom kimagyarázni…?
- Mert eddig még nem láttuk a Roxfortban.
- Hogy mi? – kérdeztem kicsit túlságosan is meglepve.
- Nem láttuk. Hosszú, fekete haja volt, és fehér bőre. Hosszú, feketés-bodós ruhát viselt, és nagyjából akkor volt, mint Malfoy.
Ki lehetett az a lány?
- És merre ment? – kérdeztem kíváncsian.
- Ki a nagykapun.
- Ez érdekes… - motyogtam magamba.
- Mi is ezt mondtuk!
De a fiúk nem tudták, én mire gondolok. Nem volt ott senki rajtunk kívül.
Miután megreggeliztünk, a pinceterem felé vettük az irányt. Senki nem volt még ott, ezért elkezdtem átismételni az előző óra anyagát, amíg Harryék a kviddicsről beszélgettek. Bár jobb lett volna, ha ők is inkább a tanulással foglalkoznak, mert az idei év már fontos volt. De inkább nem szóltam rájuk, csak egy rosszalló pillantással jeleztem nem tetszésemet.
A falnak vetettem a hátamat, és úgy lapozgattam a jegyzeteim, mikor egy visító hang ütötte meg a fülemet.
- De ki volt az Draco? Naaaaaaaa mondd már eeel!!
- Pansy! Semmi közöd hozzá! Mi lenne, ha végre békén hagynál?! – felelte ingerülten a szőke fiú.
A következő pillanatban befordultak a folyosóra, és szemmel láthatóan Draco nagyon ideges volt… De nem Pansy miatt. A lány ennyire nem tudja felhúzni, és már hozzá szokott, hogy le kell ráznia őt minden alkalommal.
Mikor a kis csapat – Draco, két fogdmegje, Pansy és a többi vihogó mardekáros lány – megérkeztek, Harryék abba hagyták a beszélgetést, és oda jöttek hozzám.
- Nem akarjuk, hogy beléd kössön. – mondta védelmezően Harry, és oda állt mellém.
- Köszönöm fiúk, de már nagylány vagyok, meg tudom védeni magam. – mosolyogtam, de láttam, hogy barátaim komolyan aggódnak értem.
Nagyon jól esett figyelmességük. Talán meg is könnyeztem volna, ha nincsenek ott a mardekáros évfolyamtársaink.
- PANSY! – üvöltött fel hirtelen Malfoy – nem kevesek nagy ijedelmére -, és ellökte magától a lányt – Nem fogod fel? HAGYJ-ENGEM-BÉKÉN!
Erre a lány sértődötten arrébb húzódott, és intett a többi lánynak, hogy kövessék.
- Ez… teljesen megőrült. – mondta megrökönyödve Ron, és kicsit elszégyelltem magam, mert nekem is ugyan ez volt a véleményem.
Mikor megérkezett Piton, mindenki elindult a terem felé, és a nagy tömegben elkerültem Harryéktől. Valaki erőteljesen belém jött hátulról, aminek hatására elejtettem az összes könyvemet.
- Félre az utamból sárvérű! – mondta hátra nézve Pansy.
- Beképzelt kis liba… - morogtam magamban, miközben leguggoltam, hogy összeszedjem szétszóródott cuccaim.
Már mindenki benn volt, egy pár mardekáros kivételével. Mikor már mindenki bevonult, Malfoy térdelt le mellém, és segített össze szedni az utolsó lapokat.
- Köszi. – mosolyogtam rá.
- Nincs mit – mondta, és kisöpörte a szemembe lógó tincseket. Felálltunk, majd közelebb hajolt.
- Ma kilenckor a parkban. – hadarta, és egy gyors puszit nyomott a számra, majd besietett a terembe.
Követtem, és feldúlt arcot vágva leültem a szokásos helyemre.
Az óra gyorsan eltelt. Csak úgy, mint a délelőtt, majd a délután is. Észre se vettem, és már háromnegyed kilenc volt.
- Fiuk, nekem most még el kell mennem a könyvtárba. Majd jövök, ne aggódjatok! – mondtam, mikor láttam, hogy válaszra nyitják a szájukat.
Lesiettem a lépcsőkön, és mikor kiértem a parkba, rögtön megláttam. Ott állt a tóparton, és fejét lehajtva gondolkozott.
Mögé lopakodtam, és be akartam fogni a szemét, amikor hirtelen megfordult, megfogta a levegőben lévő két karom, és vadul megcsókolt.
- Hangos vagy Granger. – mondta mosolyogva, mikor egy pillanatra szétváltak ajkaink.
Átkarolt, és én is nyakába fontam karjaim. Majd végül a szemembe nézett, és azt mondta:
- Azt hittem már soha nem lesz vége ennek a napnak. Pansy az idegeimre ment.
- Igen, hallottam.
Egymás kezét fogva sétáltunk a tó körül, és beszélgettünk. Először az én családomról, aztán ő kezdett mesélni az övéről.
- Egy kérdés: Mi előtt bármit is mondanék, mit gondolsz anyámról és apámról?
- Ezt hogy érted? – kérdeztem meglepve.
- Ahogy mondtam.
- Hát, apád eléggé szigorúnak tűnik, anyukádat pedig eddig csak egyszer láttam, de szerintem eléggé el lehet nyomva édesapád mellett.
Gúnyosan felhorkantott.
- Most mi van?
- Semmi, csak mindenki azt hiszi, hogy apám egy könyörtelen szörnyeteg, anyám pedig egy elnyomott, szerencsétlen nő.
- Ezek szerint tévesen hiszik…
- De még mennyire! – mondta – Apám tényleg szigorú, de anyámat se kell félteni. Nagyon kemény tud lenni. Ha úgy vesszük, még én vagyok a legkedvesebb az egész családból. Anyám keményen nevelt, mivel apám nem volt otthon szinte soha. És apám csak mostanság szokott törődni velünk. Anyánk vert minket kis korunkban, ha valamit rosszul csináltunk.
Épp azon gondolkoztam, mi ez a többes szám, amikor fel nem tett kérdésemre választ adott.
- A húgom folyton hozzám menekült, ha védelem kellett neki. De hamar feltalálta magát…
- A húgod?! Én azt hittem egyke vagy!
- Igen, mert senkinek se meséltem róla. Mint mondtam hamar feltalálta magát, és 4 éves korában már nem szorult a védelmemre. Az a lány… gonosz. Ő volt az, aki tönkre tette anyám idegeit. Ő nyomta el anyámat. Épp ezért apám a legszigorúbb intézetbe adta. Már… hét éve nem láttam. Néha küld egy baglyot, de ennyi. Almira nem igazán foglalkozik a családjával.
- Nahát… én ezt nem is gondoltam volna… - mondtam végül, mikor felfogtam mindezt az új információt.
- Hát igen… Bár meg kell hagyni, azért apám se egy tipikus „apa”.
A továbbiakban az apjáról folyt köztünk a szó, és arról, hogy mindenben helyette dönt. És hogy mennyire félt engem is, és hogy aggódik miattam.
- De hát miért?
- Ha megtudná, hogy veled vagyok… Nem is tudom, mi történne, de nem szeretném megtudni!
- Ez olyan kedves tőled.
Megálltam, és szembefordítottam magammal. Ő egy huncut mosollyal oda hajolt és lassan megcsókolt. Átkarolt, és ledöntött a nedves fűbe. Én a hátamon feküdtem, ő pedig fölém hajolva csókolgatta az arcom. Felemelkedett, és a szemembe nézett. Mosolygott, és a hajamat kezdte simogatni.
- Tetszik a bozontos hajam? – kérdeztem gúnyosan.
- Nem, csak jó a kócokkal játszani. – felelte, és kihívóan nézett rám.
Én erre kinyújtottam a nyelvem, mire ő is rám öltötte az övét, majd közelebb hajolva hozzám, megnyalta a számat. Mosolyogtunk, majd megint megcsókolt. Az egyik karját a fejem mögé tette, a másikkal pedig a combomat simogatta. Én a hajába túrtam, és a másik kezemmel a derekát fogtam. Lassan felhúztam az egyik térdem a teste mellé, és ő azon az oldalamon a szoknyámba csúsztatta kezét, és a puszta combomat, majd fenekemet simogatta. A blúzomat kigombolta, és elkezdte csókolgatni fedetlen mellkasom. Majd ismét a nyakamhoz tévedt… és végül megint a számon kötött ki. Mind két kezével a fejemet fogta, és én is az övét. Mikor felnézett már nem mosolygott, és én se. Kérdően nézett rám, és tudtam, most kell döntenem. Pár másodpercig gondolkoztam, majd halkan ezt mondtam.
- Ne… Még ne…
Ő erre megértően bólintott, majd kérdő arcomat látva megnyugtatott.
- Nem akarlak siettetni.
Mosolygott, majd ismét megcsókolt. Végül oldalra gördülve, egyik karját a fejem alatt nyugtatva a csillagokat kezdtük pásztázni. Csodálatos érzés volt a karjaiban feküdni, és minden gondomról megfeledkezni.
- Hermione?
- Hmm?
- Szeretlek.
Felkönyököltem.
- Én is.
Lehajoltam, és megcsókoltam. Majd megint belenéztem a gyönyörű szürke szemeibe, és a mellkasára fektettem a fejem.
Ő a hajammal játszott, és közben másik kezével az egyik karomat simogatta.
- Ejnye Draco! Ha ezt apád megtudja… - szólt egy rideg, gúnyos hang a fejünk fölött.
Gyorsan felpattantunk.
- Te…? Már megint?
- Igen Draco, és mint látom, nem tartottad magad az ígéretedhez… - felelte a lány fagyosan.
- Őt hagyd ki ebből! Nem az ő hibája, én nem tudtam parancsolni magamnak.
- Ezt sajnálattal hallom.
Jobban megnéztem a lányt. Magas volt, karcsú, és fekete haja volt. Ő volt az a lány, akit Harryék láttak reggel. A lány felém fordult. Zöld szemei voltak, és ijesztően villogtak felém.
- Lamadra, ne merj hozzá érni!
- Miért? Szólsz apunak? Oh… el is felejtettem… Apád nem tud róla. – mondta egy gúnyos mosollyal.
- Gyere Hermione, menjünk.
Megfogta a kezemet, és elkezdett a kastély felé vezetni. De hirtelen megbénultam. Nem tudtam mozogni, és látva Draco riadt arcát, biztos voltam benne, hogy ez a lány műve.
- Azonnal engedd el! – üvöltött a lányra.
- Ugyan miért? – közelebb lépett hozzám, és felemelte az egyik karomat.
- Meg ne merd tenni… - mondta Draco, és elindult felénk.
- Állj meg! – utasította a lány.
- Lamadra, kérlek…
A lány gonoszan mosolygott rá, majd egyik éles körmével felhasította a csuklómat. Abból elkezdett szivárogni a forró vér. Lamadra bele mártotta mutató ujját, és… lenyalta róla a vért!
- Sárvérű! – mondta undorodva, és eldobta a még mindig vérző csuklómat.
- Egy sárvérűvel hetyegsz? Ez undorító!
- Nem, nem az! Te jó ég… mit tettél vele?
Draco gyorsan az ölébe kapott, és futva indult velem a kastély felé.
- Egyszer úgyis bekövetkezik Draco! Nem futhatsz a sorsod elől! – kiáltotta utánunk a lány, majd egy gonosz kacajjal eltűnt.
- Ki… volt… ő? – kérdeztem, miközben az ájulás kerülgetett.
- Lamadra Nethopir. Apám őt szemelte ki jövendőbelimnek. De én nem szeretem… Egyszerűen… Rémisztő lány… Félig vámpír, ezért tudta megállapítani a véredből, hogy mugli származású vagy.
Vámpír… - motyogtam, és már alig érzékeltem a külvilágot.
Már csak elmosódott hangokat hallottam. Madame Pomfrey! Jöjjön gyorsan! … Mi ez a lárma? … Malfoy! Mi történt… Baleset… Gyorsan, rengeteg vért veszített… Megvárhatom kinn? Várja, de eltart egy ideig, míg rendbe jön… Távolodó léptek.  Hermione… ne aggódj… itt vagyok melletted…
Majd teljes sötétség…

­­***