Nyári zápor

A Roxfortban végezve, Hermione, Harry-vel, és Ronnal együtt a Minisztériumba ment dolgozni. Draco-ról nem tudott senki semmit… Bár rebesgettek valamit arról, hogy néha-néha még találkozik Hermione-nal, de ezen kívül teljesen eltűnt.
Snaylin miután levizsgázott, megpályázott egy újságírói állást a Reggeli Prófétában, de kérelmét elutasították. Mikor kézhez kapta a levelet, rájött, hogy ő soha se fog tudni, érvényesülni a varázsvilágban. Minden Lucius Malfoy befolyása alatt állt. És ez cseppet se volt titkolt…

Tisztelt Miss. Gother!

Öszinte sajnálatunkra, nem tudunk több riportert alkalmazni, amíg a jelenlegi állapotok, és vezetöségek uralkodnak.

Ha üresedés lesz, értesíteni fogjuk!

Üdvözlettel:

Reggeli Próféta igazgatósága

Snay eleinte elhitte az indoklást, de amint meglátta az újság vezető szerkesztőjének aláírását, rájött, szó sincs ilyesmiről…

Lucius Malfoy
Lucius Malfoy, főszerkesztő

- Tudhattam volna… - sóhajtotta lemondóan Snaylin, majd a levelet összegyűrte, és az asztalára dobta.
A dolgozóasztala ki se látszott a rengeteg pergamen, és tintás üveg alól. Szemmel láthatóan itt töltötte napjainak jelentős részét.
A telepakolt asztal előtt lévő kényelmes székben egy hosszú szőke hajú, beteges alkatú lány ült. Pontosabban, bár sovány teste volt, az alakján mégis látszottak nőies vonásai. A vékony, gyönge lányból idő közben gyönyörű nő lett. De a törékenység még mindig leírt róla.
Az asztalra könyökölve, arcát gondterhelten tenyerébe temette. Régóta próbálkozik állást találni, de mindenhonnan csak a visszautasítást, az átlátszó magyarázatokat kapta. Tisztába volt vele, mióta Lucius Malfoy tudtára jutott, hogy még él, senki se meri őt alkalmazni. Mindenki retteg a tudattól, hogy az öreg Malfoy egy régi ellenségének utódját foglalkoztassa. És ezzel Malfoy, és Snaylin is tisztába volt. A lány évek óta egyedül élt, a családja villájában. Soha se hagyta el ezt a helyet, csak ha állás interjúra ment. De több mint fél éve, még csak oda se járt. Rájött, elég, ha levelet küld, úgy se fog senki állást adni neki.
Fáradtan hátradőlt a székében, és maga elé bámulva gondolkozott. Majd előre hajolt, és ki vett egy jókora köteg pergament a fiókjából. Majd félretolva a piszkozatokat, letette az asztalra, és elkezdett írni.
A lány ismét kézhez kapott egy levelet. Ismét elutasították. Úgy érezte, számára már nincs hely ebben a világban. A fájdalom belül égette, és az eddig érzett üresség tovább nőtt. Már nem tudta, ki is ő valójában. Egy arisztokrata család leszármazottja, vagy egy megvetett korcs… És tudta, valahol, messze, egy ember örül nyomorának. És élvezi, hogy tönkre tette életét. Elvette a családját, tönkre tette a múltját, a jelenjét, és valószínűleg a jövőjét, az álmait is össze akarja törni… de ami a legjobban fájt a lánynak, hogy ez az ember, tönkre tette egy másik ember életét is… egy emberét, aki mindenkinél fontosabb volt neki… akihez még mindig gyöngédszálak fűzik a lányt… Életének legfontosabb személyét… a szerelmét.
Ez a könyörtelen szörnyeteg képes a saját fiának is ártani, csak hogy elérje célját… És ez volt az, ami igazán fájt a lánynak. Nem az, hogy vele mit tett… hogy tönkre tette életét… hanem az, hogy szerelmétől is elvette életét, és irányítása alá vette. Ezért nem lehet soha többé együtt vele, ezért kell most egyedül ülnie a hideg szobában, és a magány kínzó fájdalmával megosztania lelkét…
A penna megállt kezében. Egész testében remegni kezdett, majd egy könnycsepp mosta el az írást. Előtörtek legmélyebb érzelmei. Az írás volt az, amivel ki tudta önteni lelkét, és enyhíthetett fájdalmán. Letette pennáját, és újra fiókja mélyére süllyesztette írását. Felkelt székéből, és kiment dolgozószobájából. Elindult lefelé a lépcsőn. A falat végig festmények fedték. A képek tekintetükkel követték az előttük elhaladó lányt. Minden arc szomorúan nézett utána, és egy kontyos, kedves tekintetű, nemes vonású hölgy még egy könnycseppet is megeresztett, ahogy meglátta lányát. A lány nem törődött a reakciókkal. Egy képnél állt csak meg. Egy gyönyörű, vörös hajú, lány képe előtt. A lány húszas évei elején járhatott. Snay lassan felemelte vékony ujjait, és megsimogatta a vásznat, s könnyei ismét kifakadtak. A kép-lány is így tett, majd ő is sírásban tört ki.
- Ne sírj, Snaly! Minden rendbe jön!
- Semmi se jön rendbe…- suttogta könnyeivel küszködve a lány, majd elment.
Megtörölte nedves arcát, majd bement a konyhába. Hideg volt. A kandallóhoz lépett, és begyújtotta. Karjait keresztbe téve próbálta melegíteni magát. Az ebédlőasztalhoz lépett, s az egyik székről felemelt egy fekete garbót. Bele bújt, és a tűzhelyhez lépett. Feltett egy kanna vizet forrni, majd leült egy székre, és várta, hogy kész legyen. Kinézett az ablakon. Még csak 5 óra volt, de már sötétedett. Ezt szerette a télben; hamar sötétedett… Nem szerette a napfényt. Mindig arra emlékeztette, hogy milyen boldogan piknikezhetne, vagy élvezhetné családjával a nyár meleg szellőit. Együtt szerelmével… Arra gondolt, vajon mit csinálhat most a fiú. Biztosra vette, hogy valami sötét terv részeit ötli ki, esetleg épp most törnek világuralomra. Az is lehet, hogy már rég ők vannak a vezető pozíciókon, de az is elképzelhető, hogy az Azkabanban van, és várja halálos ítéletét. Már rég nem figyelte a Reggeli Prófétát. Nem érdekelte, mi folyik a külvilágban. Épp elég nehéz volt saját gondjait elviselni, nem kellett, hogy még a világ sötétoldalra állásával is traktálja magát. Gondolataiból a teáskanna fütyülése zökkentette ki.
Felkelt, és egy bögrébe teafüvet tett. A kannából forró vizet öntött rá, majd elindult a konyhából. Már épp indult volna az emeletre, amikor egy halk reccsenésre lett figyelmes a hall felől. Visszafordult, és a terembe érve, előhúzta pálcáját. Egy suhintással meggyújtotta a csillár gyertyáit, majd a hirtelen fény miatt egy pillanatra hunyorítania kellett. De amint alkalmazkodott a fényhez, körülnézett, és megnyugodva tette el pálcáját.
Üldözési mánia… - gondolta bosszúsan magába, majd eloltotta a gyertyákat.
Visszaindult, de saját maga megnyugtatására azért ellenőrizte a bejárati kaput. Zárva volt. Elindult a lépcsőn felfelé, de amikor dolgozószobája ajtaja elé ért, rájött, már nincs ereje tovább írni. Túlságosan fáradt volt. Megfordult, és a folyosó másik végén lévő szobája felé ment. Mikor bement arcát megcsapta a jeges fuvallat. Gyorsan ablakához lépett, és bezárta. A kandalló már csak parázslott… Felhevítette, és fát rakott rá. Érezte, hogy lassan fog felmelegedni a szoba, ezért egy varázslattal segített az éledező tűzön, és egyből melegebb lett a szobában. A helységen látszott, hogy régebben itt élet volt. Az ajtóval szemben volt egy kisasztal, amin egy nagytükör töltötte be a hátlap szerepét. Az asztalkán egy fésű volt. Vörös hajszálakkal… Snaylin letette az addigra már langyossá hűlt teáját az éjjeliszekrényére, majd egy hatalmas ruhásszekrényhez lépett, kinyitotta jobb szárnyát, és kivett egy szép selyem hálóinget. A nagy baldachinos ágy mellé érve, átvette a hálóinget, ami tökéletesen simult, csontos, ámde nőies alakjára. Visszament a szekrényhez, kinyitotta balszárnyát is, aminek belsején egy nagytükör volt. Elkezdett pakolni a szekrényből. Kivett egy meleg pamut zoknit, és egy szintén pamut garbót. Ezeket letette az ágy végébe, majd visszament, hogy bezárja a szekrényt, de mikor meglátta tükörképét, lemerevedett. Lába vékony volt, és hófehér. Olyan vékony, hogy már-már csak egy csont. Bordái tökéletesen látszódtak a feszes hálóing alatt. Karjai is vékonyak voltak. Az egész lány csont, és bőr volt. Arca beesett.
- Undorító…
Mondta undorral az arcán, és becsapta az ajtót. Visszament ágyához, és felhúzta a pamut zoknit. Bebújt a melegágyba, de az éjjeli lámpát még nem kapcsolta le. Oda hajolt az éjjeli szekrényhez, és levette teáját. Miközben azt kortyolgatta, beletúrt a fiókba, és kivett egy kis könyvet… a naplóját.

Kedves Naplóm!

Ismét eltelt egy nap. Ismét kaptam egy elutasító levelet. Itt már nem lesz esélyem. Talán nincs is értelme tovább csinálni. Egyre gyengébb, és soványabb vagyok. A tükörbe nézek, és gyülölöm amit látok. Egy emberi roncs. Hiányzik… minden nap átkozom magam, azért amit évekkel ezelött tettem… Ha akkor nem hagyom ott, most nem néznék ki így, és boldog lennék… De már nincs mit tenni… Egyszer csak vége lesz… Valamikor.
A növérem ma is eszembe jutott, és az, hogy ö is ugyanígy érzett… Talán ezért kellett meghalnia… de immár mindegy. Egyikünk se tudott érvényesülni, és ö már nem is tud soha többé… És én se… Holnap el kell mennem a Minisztériumba. Semmi eröm nincs hozzá, de muszáj… Remélem reggelre minden, megváltozik… hiú ábrándok…
Reménnyel:
Snaylin

Miután befejezte az írást, letette pennáját, és már épp berakta zárni a fiókot, amikor meglátott valamit, amitől kicsordult a könnye. Eltette naplóját, és előhúzta könnyei előcsalogatóját.
- Istenem… hát ez még itt van?
Egy fényképet tartott a kezében. Egy magas, izmos, jóképű, szőke hajú, szürke szemű és hideg tekintetű fiú volt rajta. Egy épület előtt állt. Egy hatalmas kertben. Arcán gúnyos mosollyal… A fiú, akiért a lány szíve nap, mint nap megdobbant, aki miatt érdemes volt élni… Draco Malfoy. A lány remegő ujjaival megsimogatta a kép sápadt arcát. Nem bírta tovább… Úgy érezte mellkasa, azonnal szétszakad, ha nem engedi ki könnyeit. Érezte lelkében az űrt, amit a fiú hiánya keltett… Ennyi évvel később is még mindig ugyan annyira lázba jött, ha látta ezt a képet… Emlékei csak úgy áradtak. Mikor először látta…
Belépett a Roxfort kapuin, és úgy érezte, itt se fogja megtalálni a helyét. Egy magas, szigorú kontyba fogott hajú, szemüveges nő jött elé. Elköszönt gyámjától, akit gyűlölt, és bement a Nagyterembe. Nem vette le csuklyáját, úgy ment a tanári asztalig. Érezte, hogy minden tekintet őt követi, de nem érdekelte. Mikor oda ért, felnézett, és köszönt Dumbledore-nak. Ő bejelentette érkezését, majd a nő beosztotta a Mardekárba. Rögtön felismerte az asztalt, mert egy hatalmas címer hirdette. Oda ment, s leült. Mindenki őt nézte, de nem tekintett fel. Viszont mikor már minden gyerek az előtte lévő étellel volt elfoglalva, körülnézett. És meglátta őt… ott ült, és tekintetük pont találkozott. Egyből felismerte nővére képei alapján, és megállapította, hogy életben sokkal helyesebb a fiú. A fiú szemében gyengédséget látott. Aztán az étel felé fordult, és elkezdett enni. Ekkor villant be neki, hogy ki is ő… Lucius Malfoy fia. Mikor ránézett, már nem azt a helyes fiút látta, hanem alattomos, kegyetlen apját. Nem tudott szeretettel nézni rá ezután. A fiú újra ránézett, és hirtelen ijedség ült ki arcára. Pontosabban az értetlenséggel vegyes rémület. A lány gondolatai már nem a fiún jártak, hanem az apján… a kegyetlen gyilkoson.
Ez az emlék fájt neki, de nem ez volt legrosszabb emléke… Majd még egy emlék…
Épp vacsoráztak, mikor Pansy Parkinson belékötött: „Na, nem csoda hogy egy ilyen korcsot átküldtek a Roxfortba… Előtte nem bentlakásosban tanult. Biztos nem kellett már a szüleinek.” Ez a mondat annyira fájt neki, hogy nem bírta az akkori nyomást, és ott hagyva vacsoráját kirohant a tóparthoz. Szerencsére akkor végzett mindenki, ezért nem volt feltűnő, hogy ott hagyja a termet. Mikor kiért a csarnokba, véletlenül meglökött egy szép, kócos barnahajú lányt. Bocsánatot kérni se volt ideje… De erre csak később jött rá. Ki ment a tópartra, és elővette táskájából a családi portréját. Ahogy nézegette, érezte, családja elvesztésével, mindent elvesztett… Ekkor a szellő felé sodort egy ismerős illatot. Nem ismerte fel elsőre, de mikor az illathoz tartozó hang megszólalt, már tudta ki áll mögötte. „Mi a baj?” kérdezte a fiú. A lány hirtelen fordult hátra. Nem akart kedves lenni vele, maga se tudta miért. „Hát te? Nem Parkinsonnal kéne lógnod? Vagy a háremed társaságában?” a fiún látszott, hogy bántja a feltételezés, de kedves maradt. Elmondta, hogy Snaylin miatt jött ki, és, hogy érdekli, mi a baja. A lány undokul válaszolt neki. Erre a fiú csak annyit mondott: „Igen, miattad jöttem ide. Képzeld még én is képes, vagyok emberi érzelmekre.” A lányt meglepte a fiú kedvessége. Lehet, hogy mégse olyan, mint az apja? A lány elmondta, hogy akkor ebben különbözik apjától. A fiú megkérdezte, mi a baja az apjával, de nem válaszolt neki. A fiút ez is bántotta. Snay megpróbálta eltenni a képet de a fiú észre vette, és rákérdezett: „Ők a családod?” majd leguggolt a lány mögé. A lány tarkóján érezte a fiú lélegzetét, és ez csiklandozó érzéssel járt. De nem tudott nevetni. „Igen” válaszolta röviden a lány. Egy ideig nézték a képet, majd a fiú megszólalt „Gyere, vissza kéne jönnöd a klubhelységbe, mindjárt besötétedik.”, „Menj csak előre, mindjárt megyek én is” válaszolt a lány, és még nézte a képet. A fiú felállt, és onnan szólt a lánynak: „A kapuban megvárlak” hangjában gyengéd együtt érzés hallatszott. A lány teljesen össze volt zavarodva. Valamiért nem tudta utálni a fiút… de hát, ő annak az embernek az utódja, aki tönkre tette életét! És mégis… Érzelmei annyira kavarogtak, hogy elsírta magát. Nem bírta tovább. Túl sok megrázkódtatás érte őt az elmúlt időben… nem bírta. Eltörölte könnyeit, és felállt. Mikor megfordult, látta, hogy Draco az Északi-torony felé néz. Követte tekintetét, és meglátta Hermione Granger-t. Ő volt az a lány, akit fellökött a csarnokban. Azon vette magát, hogy kibukik belőle egy kérdés: „Ő a barátnőd?” A fiú hirtelen kapta el a fejét. „Ki? Granger? Dehogy…” Snay csodálkozott… „Pedig szép… Na nem, jössz?”
Ez az emlék boldogsággal töltötte el… Az első alkalom, amikor beszélgettek… És felmerült a kérdés a lányban… lehet, hogy ő más? Halványan elmosolyodott… Mert ezután találta meg Draco a nála lévő képet. Ugyan azt, amit most fogott… A legszebb emléke ekkor tört elő…
Épp az erdő mellett volt legendáslények-gondozása órájuk. A tisztás szélén állt, és Hagrid-ra várt. Ekkor nyerítésre lett figyelmes… Fejét az erdő felé fordította… És meglátta kínjaira emlékeztető lényeket. A thesztrálokat… Eszébe jutott, miért csak ő látja, és előtörtek rémes emlékei… Miközben megy haza… az ajtó nyitva van. Belép. Szólítja családját, de választ nem kap. A hallba lép. Ott látja édesanyját… a földön fekszik. Oda megy hozzá. Szólítgatja, de választ nem kap. Meglátja apját. Reszkető térdekkel könyörög valakinek… Kérem, hagyja békén a lányaimat! Öljön meg engem, de őket hagyja békén! Mire egy jeges hang gúnyos felelete hangzott… Ugyan már, Gother. Miért vennék egy házimanót, ha egy árán kettőt is szerezhetek? Majd a zöld villanás, és mire újra lát, apja teste élettelenül esik a földre. Ekkor már látta a férfit, akinek apja könyörgött… Magas volt, hosszú szőke haja, és kegyetlen szürke szemei voltak… ott állt Lucius Malfoy. Mellette guggolt Cornelia. Máskor szép, ápolt vörös haja most csapzott, és kócos volt… Szemében soha nem látott gyűlölet, és félelem egyvelege csillant. A lányra nézett, és bár szája be volt kötve, értette, mit akar mondani… Fuss Snaylin, menekülj, amíg lehet! De a lány csak megrázta fejét… nem akart, de a félelemtől nem is tudott volna mozdulni. A férfi rá nézett… hideg, szürke szemeiből, csak úgy áradt a gonoszság… Végig akarod nézni a halálát? Hát legyen. Mondta könyörtelenül, és leszedte Cornelia szájáról a kötést, majd kihívóan a lányra nézett… Csak hogy halld a sikolyát… majd visszafordult a áldozatához, felemelte pálcáját, és könyörtelenül, rezzenéstelen arccal, sőt élvezettel, megkínozta a tehetetlen lányt. Fájdalmas sikolyai törték meg a kínzó csendet. Mikor már sikoltani se volt ereje, csak feküdt a padlón, szemében a megtörtség volt, és már nem kívánt semmit, csak a megváltó halált… tekintete homályos volt… egy emberi ronccsá kínozta az életvidám, mosolygós, kedves nővért. Szörnyű volt látni, hogy szenvedi ki utolsó lélegzetét is. Végül elhangzott a számára már kegyelmes, viszont reszkető húgának végső csapásként súlytó két szó… Adava Kedavra. A szenvedő lány arca lezsibbadt, és nem mozdult ki többé. Az életben maradt lány már nem tudott sírni. A döbbenet, és a fájdalom úgy sokkolta, hogy csak maga elé bámult, üres tekintettel. Belül a fájdalom marcangolta, és a kínzó gyűlölettel váltakozott. Hogy még egy utolsót is belé rúgjon, Lucius ránézett, és ezt mondta: Én itt végeztem is. A lány döbbenten nézett rá. Öljön meg engem is! Gyerünk! Mire vár? ÖLJÖN MEG!!! Üvöltötte, és széttárta karjait a férfi elé. De ő szívtelenül csak ezt mondta: Nem öllek meg. Hagyom, hogy szenvedj… Majd a három holttesttel ott hagyott egy összetört lányt. A lány visszaesett a térdére. A nővére testét bámulva, rájött, nincs többé senkije. A családja volt az egyetlen, akik számítottak neki. Sírni se tudott… Fájdalma annál mélyebb volt. Felült. Reszketett, és csak dülöngélt előre-hátra, miközben átkarolta magához húzott lábait. Nem hitte el, mi történt. Csak ült ott, és rázkódott. Majd hirtelen eltűnt a szoba… sötét lett. Kinyitotta szemét, és ahogy felnézett, meglátta Draco-t. A fiú karjaiban tartva sietett vele a kastély felé. Snay érezte, hogy gyenge. De megszólalt: „Mi…mi történt?” teljesen össze volt zavarodva.  „Elájultál. Maradj nyugodt, felviszlek a gyengélkedőbe.” A fiú aggódva nézett a lányra. Olyan tekintettel, amit a lány már rég nem látott… szeretettel. „Köszönöm… Nem érdemlem meg, hogy kedves legyél hozzám…” mondta a lány, és a fiú nyakába tette karjait. „Dehogy nem… De most pihenj, ne erőlködj” mondta még mindig aggódva Draco. Snay közelebb húzta magát a fiú mellkasához. Érezte a szíve heves dobbanásait. Érezte az illatát, és ettől biztonságba érezte magát. Úgy érezte, ő tényleg aggódik miatta. És ez jóérzéssel töltötte el. Majd elaludt. Mikor újra felkelt, a gyengélkedőben volt. Egy magas szőke fiú állt mellette. „Draco? Te vagy az?” kérdezte bizonytalanul a lány. Szeme még nem szokta meg a félhomályt. „Igen…” felelte a fiú. De nem nézett a lány szemébe. „Mi a baj?” kérdezte Snay. „Semmi!” igyekezett a válasszal a fiú „Semmi…” ránézett a lányra. Szemében bűntudat, és bocsánatkérés volt. „De látom, hogy bánt valami, kérlek, mondd el!” kérlelte a lány. Tudta, hogy valami bántja „megmentőjét”, és zavarta, hogy nem tudta; mi az… Felült, és könyörögve nézett Draco-ra. A fiú nem tudott ellen állni. „Most már tudom, miért gyűlölsz… és én is gyűlölöm magamat.” Mondta a fiú. „Most már tudod? Hát eddig nem is tudtad?” kérdezte zavartan a lány. „Nem gyűlöllek! Téged nem…”mondta, és belenézett a fiú szemébe. „Bocsáss meg, kérlek, nem tudtam, hogy apám mit tett ellened!” mondta sajnálkozva a fiú. „Ne te kérj bocsánatot apád bűnei miatt. Most már látom, hogy te nem olyan vagy, mint ő.” „Nem akarok olyan lenni. Undorodom apámtól, és a tetteitől…” mondta a fiú gyűlölettel a szemében. Hosszú csend állt be, amit végül Snay tört meg. „Miért jöttél fel hozzám?” kérdezte érdeklődéssel. „Mert látni akartam; jól vagy-e.” Mondta a fiú. „Te aggódtál értem?” kérdezte meglepődve a lány. Ő az első ember évek óta, aki aggódik érte. Ez a fiú… más, mint az apja. És kérdésére kapott válasz, hihetetlen meghatottsággal töltötte el. „Igen, jobban, mint valaha bárkiért…” mondta a fiú, és látszott rajta, hogy ezek őszinte gondolatai. Snaylin már biztos volt érzelmeiben. „Draco, mondanom kell valamit.” Mondta a fiúnak. „Hallgatlak.” Snay vett egy mély lélegzetet. Majd bele kezdett „Nem vagy teljesen közömbös számomra. Mondhatnám úgyis, hogy… szeretlek” végre kimondta azt, amit eddig csak sejtett. Remélte, hogy a fiú se közömbös felé. „Snaylin, én… az első pillanattól fogva, hogy láttalak… elvarázsoltál, és nem bírom levenni rólad a szemem, akár hányszor csak meglátlak… és…” Snay belé fojtotta a szót. „Draco…” „Igen?” „Egy egyszerű én is, is elég lett volna.” Mondta mosolyogva. „Oh, hát akkor; én is.” Mondta Draco, szintén mosolyogva. Ez volt az a válasz, amitől Snay úgy érezte, ennyi kín után, képes lesz megint nevetni, és örülni. A lány megfogta Draco kezét, és magához húzta. „Kérlek, ne hagyj el soha! Szükségem van valakire, aki szeret, és akit én is viszont szerethetek!” a lány könnye kicsordult. „Hát persze! Ez a legkevesebb, amit tehetek érted! Megpróbálom, bár tudom, hogy soha nem fog sikerülni, enyhíteni a fájdalmat, amit apám okozott…” ígérte a fiú. „Köszönöm…” Draco lehajolt, hogy megölelje a lányt. Karjaiba zárta, és a lány hosszúideje először boldog volt. Meg puszilta a lány arcát. A lány egyik kezével még mindig nem engedte el a fiúét, a másikkal Draco derekát fogta. Majd keze végig simított a gerincén, és végül nyakánál állt meg. Miközben végig a szemébe nézett, meg simogatta a fiú szőke tincseit, majd közelebb húzta magához… Szíve hevesen dobogott… Ajkuk közt már csak lehelet finom rés maradt, s arcán érezte a fiú lélegzetét. Majd egy utolsó közeledéssel ez a rés is eltűnt, s Draco megcsókolta a lányt. A lány végre felszabadult volt. Boldogságát megosztotta Draco-val is, és öt percen keresztül nem eresztette el. A lány úgy gondolta, ez a boldogság, már nem tetézhető. Talált valakit, akivel boldog lehet, akit szerethet… Meg találta a számára tökéletes társat… Egy fiút, aki őt is szereti, és aki enyhítheti a lány szeretet hiányát. És ezzel az öt perccel, ezt máris megkezdte. Önfeledten csókolták egymást, egészen, amíg Madame Pomfrey be nem lépett a terembe. Szerencsére el volt függönyözve az ágy, és még időben elválltak, mielőtt meglátta őket a javasasszony. De egymás kezét még mindig nem engedték el. Amíg a madame kiküldte Draco-t, hogy Snaylin öltözhessen, a lány gondolatai a fellegekben jártak. Boldog volt… Végre boldog.
Ez volt élete legszebb negyedórája. Ez az, amire mindig szívesen emlékezett vissza. Most is kicsordultak könnyei, de halványan el is mosolyodott. Az emlék hatására, újra feltűnni látszott Snay szemében a boldogság. De ezt a pillanatnyi fellángolást gyorsan elkergette az újabb emlék, s helyét szomorúság, és az évek alatt csak növekvő megbánás vette át. Előtört az az emlék, amire abszolút nem akart gondolni, élete legnagyobb tévedése. A legnagyobb vétke. Ahol vége lett mindennek… Legfőképp a boldogságnak…
Már hosszú ideje boldogok voltak, és az egész Roxfort róluk beszélt. Elválaszthatatlanok voltak. Órákon is egymás mellett ültek, és mindenki legnagyobb meglepetésére, Draco kedves lett. Mindenkihez. Még gyűlölt ellenségéhez, Potter-hez is. Hermione, akit régebben sárvére miatt folyamatosan megalázott, és bántott, most ő lett legjobb barátja. Ez lepte meg leginkább az embereket. Egy nap, épp legendáslények-gondozása órára igyekeztek. Miközben Hagrid-ra vártak, Draco és Snay oda mentek a Hermione, Harry és Ron alkotta trióhoz. „Szia Hermione! Sziasztok!” köszönt Draco. „Sziasztok!” köszönt vissza Hermione. A két fiú csak hebegett a lány mögött. Még mindig nem tudták felfogni, milyen átváltozáson ment keresztül az egykor undok, gonoszkodó, és kifejezetten ellenszenves Draco. Megérkezett Hagrid, így előre mentek. Épp elkezdődött az óra, amikor Snay hirtelen elkapta a kezét Draco-éból, és szája elé kapta. Draco aggódva nézett a lányra. „Mi a baj?” kérdezte. A lány csak értetlenül hebegett-habogott. „Ne… menjetek innen… Hagyjatok békén… HAGYJATOK MÁR BÉKÉN!” üvöltötte a lány, és zokogásban tört ki. „Mi az, mit látsz?”, kérdezte teljes pánikban a fiú. „Thesztrálok.” Mondta mögötte Potter. A fiú rögtön megpróbálta megnyugtatni a lányt. „Snay! Snaylin! Figyelj rám! Minden rendben lesz, gyere ide!” mondta, és magához ölelte a lányt. A lány átkarolta, és bele zokogott a fiú mellkasába. „Kérlek, csinálj valamit! Nem akarom látni őket, kérlek!” zokogott a lány. „Ne aggódj! Nem hagyom, hogy szenvedj!” Erre a szóra a lány ijedten felkapta a fejét. A szemében ismét a rémület tükröződött, és a tekintete elhomályosodott. Szenvedj… Szenvedj! Ez a szó csengett a fülében. Ezt a szót mondta Lucius is, ez volt az a szó, amivel végkép összetörte egy fiatal lány lelkét. S ahogy felnézett, Draco helyett apját látta. Ahogy szorítja magához, és könyörtelen mosolyával, egyenesen rá nézett… És hagyta, hogy szenvedjen… Ellökte magát Draco-tól. „Menj… menj innen!” el akarta üldözni… de nem hagyta… követte… tovább akarta kínozni. Hogy többet szenvedjen. „Snay, mi a baj?” hallotta a gúnyos kérdést. „Hagyj békén!” mondta Snay, és egyenesen menekült előle. De hirtelen Lucius eltűnt… és helyette újra fia állt ott. Snay ismét teljesen össze volt zavarodva… Körbe nézett, és mindenki őt figyelte. Úgy néztek rá, mint egy őrültre. Tekintete végül Draco-n állt meg. A fiú zavarodottan nézett rá. „Bocsáss meg…” suttogta a lány, és elrohant. „Snaylin, várj!” kiáltott utána a fiú. De a lány nem állt meg. Csak rohant, és rohant egészen a kastélyig. Ott az első emeleti lány WC-be rohant, és az egyik csap fölé hajolt. Kinyitotta, és elkezdte frissíteni az arcát. Elzárta a csapot, majd nedves arccal, továbbra is a mosdókagyló fölé hajolt. Ekkor benyitott Hermione. „Szia Snay.” Köszönt, és türelmesen megállt az első fülke előtt. Hátát az ajtónak vetette, és várt. Snay hihetetlen hálás volt neki, hogy nem sürgeti, és kérdezgeti olyan dolgokról, amikkel még ő maga se volt tisztában. Egy ideig még így maradtak, majd Snaylin törte meg a csendet. „Rendben… tehát, nem tudom mi történt.” Hermione felnézett. „Én csak azt tudom elmondani, hogy kívülről mi látszott.” És elmesélte, mi történt a kívül állók szemszögéből. „Egyszer csak elkezdtél üvöltözni, és ellökted magadtól. Ő megpróbált átölelni, de te menekültél. Meg akart vigasztalni, de nem hagytad, csak üvöltöztél vele, hogy menjen innen. Aztán megráztad a fejed, körbe néztél, bocsánatot kértél tőle, és elrohantál. És most itt állunk.” Hermione Snay arcát figyelte, a lány tekintetében teljes káosz uralkodott. A lány vett egy mély lélegzetet, és elkezdte mesélni, hogy ő mit élt át. Mikor a történet végére ért, Hermione szomorúan nézett rá. „Figyelj, Snay… Túl gyakran vannak rohamaid, és ha olyankor mindig így fantáziálsz, akkor ez nehéz lesz kettőtök közt… mondhatnám úgy is, hogy nem működhet. Nem akarlak rábeszélni, hogy szakíts vele! Draco nagyon jó barátom, talán jobb is, mint Harry, de… Így jobb lenne mindkettőtöknek.” Snay ettől félt a legjobban. Hogy a véleményük megegyezik. Neki is hasonló gondolatok jártak a fejében, de remélte, Hermione egy másik variációt fog felvetni. De sajnos csalódnia kellett… „Igen, tudom, én is erre gondoltam. De hogy mondjam el neki? Nem akarom ott hagyni… Hermione… Én szeretem őt. Hosszúideje először szeretek valakit ennyire. Mellette jól érzem magam. És biztonságban érzem magam. Nem érzem, hogy elvesett lennék. És ez jó.” Hermione megértően nézett a lányra. „Tudom, tudom. Hidd el, abszolút megértelek. De neked se jó az, hogy akárhányszor előtörnek az emlékeid, mindig Lucius-t látod helyette. És ez neki se élvezet, tudod jól.” Hermione Snay vállára tette a kezét „Snay… Meg kéne tenned. Mindkettőtök érdekében… Mesélj el neki mindent, úgy ahogy nekem is tetted. Kérlek…” Snaylin eddig a földet bámulta, de most felnézett. Szeme könnyes volt. „Igazad van. Tudom, hogy ő az egyetlen ember, aki fontos számomra, de nem hinném, hogy élvezné, hogy menekülök előle, ha ránézek…” megeresztett egy mosolyt, de látszott, hogy nem szívből jön. „Köszönöm Hermione, de kérlek, vigyázz rá.” Hermione megölelte a lányt. „Persze, hogy vigyázni fogok rá! Ne aggódj…” Mindketten sírtak. De végül eleresztették egymást, és megtörölték szemüket. „Hát akkor, megyek…” mondta Snaylin, és elköszönt a lánytól. Hermione még sokáig ott maradt a lány WC-ben, és megmosta az arcát. Majd végül sóhajtott egyet, és ezt suttogta: Te jó ég… mit tettem… Eközben Snaylin visszament a klubhelységbe, és amint belépett, meglátta szerelmét. Ott ült a kandalló előtti fotelben, és a tüzet bámulta. Arca gondterhelt volt. „Örülök, hogy itt talállak.” Draco nem fordult meg. Úgy válaszolt. „Szia Snay…” a lány leült vele szemben. És hozzá fogott. „Nagyon sajnálom, azt, ami a mai legendáslények-gondozása órán történt. El kell mondanom neked valamit.” Mondd csak, hallgatlak.” Mondta Draco, és a lányra nézett. Snay bele kezdett. Elmesélte, hogy halt meg a családja, és hogy Lucius milyen könyörtelenséggel hagyta őt ott. Azt is elmondta, hogy a hasonlóság kettejük közt megdöbbentő, ezért valahányszor ránéz, az apját látja. És ezért rémül meg tőle. Mire a lány a történet végére ért, az előtört emlékek hatására, a szeme telve volt könnyekkel. Draco segítő kész volt vele. Először levegőért kapkodott, aztán feltette a kérdést, ami emlékeztette Snay-t eredeti szándékára. „Ha tudok neked bármiben segíteni…” a lány végre eltökélte magát, és bele kezdett második mondandójába. „Igen, ez a másik, amit mondanom kell…” eltörölte könnyeit, majd előre hajolva megfogta a fiú kezét. „Draco… nem tudom, hogy mondjam… Draco, én szeretlek, és te vagy az egyetlen, aki törődik velem, de… nem megy… nem tudok melletted lenni. Szeretlek, de ha a szemedbe nézek, fellángol a bennem a gyűlölet. Hidd el, így jobb lesz mindkettőnknek.” Végre kimondta, ami a szívét nyomja. De nem lett ettől könnyebb lelkének. Sőt… „Te… te most… szakítasz velem?” Draco úgy nézett rá, mintha a halálos ítéletét mondták volna ki. „Hidd el Draco, nagyon sajnálom, és nekem is ugyan olyan nehéz, mint neked. De nem volt más választásom…” de Draco nem fogadta el az indoklást. „Már hogy a fenébe ne lett volna?? Miért nem képes senki felfogni, hogy én NEM AZ APÁM VAGYOK!” üvöltötte a fiú. „Draco, kérlek, nyugodj meg! Ennek semmi értelme, hogy most itt üvöltözz. Nagyon sajnálom! Kérlek Draco!” próbálta nyugtatni a fiút Snaylin. De Draco csak felpattant, és elment. „Draco, ne menj el!” tudta, hogy ezt már nem tudja jóvátenni, és hogy soha többé még csak a barátja se lesz. És érezte, hogy ez volt az a tíz perc, amit legszívesebben kitörölt volna a múltjából…
Legszörnyűbb emlékének felidézésére, Snaylin zokogásba tört ki, majd ránézett a képre.
- Istenem, miért is tettem? Miért? Most itt lehetnél velem… minden az én hibám… - suttogta, és magához szorította a képet. – Bocsáss meg Draco…
Még így maradt egy darabig, aztán kihúzta fiókját, és a naplója lapjai közé tette a képet. Párnájába zokogva aludt el.
Álmában újra átélte emlékeit, de most nem hagyta ott Draco-t. Hanem vele maradt. És boldogok voltak. Együtt maradtak, miután végeztek a Roxfortban, és Draco ellen szegült apjának. Ott hagyta a halálfalókat, és vele maradt. Összeköltöztek, és ott éltek a Gother villában. Boldogok voltak… együtt.
De ezeket az ábrándokat a hajnal fényei eloszlatták… Snaylin csalódottan, és fájdalommal ébredt fel. A felismerés fájdalmával. Hogy ezek a képzetek, örökké csak álmaiban fognak tovább élni, mert szerelme nem fog megbocsátani neki, és soha nem lesz belőlük valóság. Korán ébredt fel, de még sokáig az ágyában feküdt. Nem érzett erőt magában, még a lélegzetvételhez is meg kellett feszítenie magát. Lelki fájdalmai már testére is kihatottak, és egyre gyengébb lett. Napról napra gyengébb… Végül vett egy mély lélegzetet, és felkelt. Bele bújt puha papucsába, és felvette a még előző este odakészített pamut garbóját. Ágyát bevetette, és teás bögréjét felvette az éjjeli szekrényéről. De lemerevedett. Ahogy tekintete az éjjeli szekrényre terelődött, eszébe jutott, pontosabban felélénkült – mert nem tudott másra gondolni – az előző esti nosztalgiája. Mikor eszébe jutott utolsó emléke, elkezdett remegni, és kiejtette kezéből a bögrét. A bögre darabkái szerteszóródtak a padlón, és a maradék tea kiömlött. Snay zavartan lehajolt, és elkezdte tenyerébe gyűjteni a nagyobb darabokat. Lesietett velük a konyhába, és a szemetesbe dobta, de az egyik szilánk bele állt a tenyerébe. Vörös vére kibuggyant fehér bőrére, és végig folyt vékony ujjai közt. A lány kivette a szilánkot tenyeréből, és a többi után dobta. Egy ideig megbabonázva bámult vérző tenyerére. Fájt a vágás. De a fizikai fájdalom egy ideig elnyomta azt, ami oly rég óta a lelkében élt. Vére kövér cseppekben hullott a padlóra… Végül felocsúdott kábulatából, és egy konyharuháért kapva gyorsan bekötötte kezét. Visszament szobájába, és elkezdett öltözködni. Most nem csak egy tréning nadrágot, és egy kötött pulóvert vett fel. Azon különleges esetek egyike volt ez, amikor kiment a villából, és ilyenkor adott magára, hogy a kívül állók ne lássák, mennyire maga alatt van. Szerette azt a látszatot fenntartani, hogy erős, és nem könnyű őt megtörni. Mondhatni lehetetlen. Persze ez nem így volt, de nemessége egy cseppnyi hiúsággal is járt. Elő vett egy hosszú, fekete, és jó meleg szoknyát, és egy szép, hozzá illő szintén fekete, de az ujja végénél méregzöldbe váltó selyem blúzt. Mikor bele nézett a tükörbe, először fel se ismerte önmagát. Most nem tűnt soványnak, de nőies alakja tökéletesen látszott. Nem tűnt betegesnek. Meg volt elégedve magával. A fürdőszobába ment, hogy kicsinosítsa magát. Haját kifésülte, bár nem volt kócos, de most még szebb lett. Világos szőke haja, mint a bársony, úgy csillogott. Mikor letette keféjét, észre vette, hogy tele van hajszálakkal.
- Te jó ég… Ennyire igénytelenné váltam volna?
Kérdezte magától a lány, és kitépkedte a hajszálakat a keféből. Ez után elővett egy kis dobozkát, ami tetején gyönyörű aranybetűvel egy nagy C betű volt látható. Kinyitotta. Az tele volt mindenféle női praktikákkal. Egy gyönyörű vérvörös rúzs, egy fekete szemceruza, egy jellegzetes illatú parfüm, fekete szemspirál, és egy fehér púder volt. Szépen kifestette magát, és visszanézett a tükörbe. Egészen más lett így. Az arca már nem tűnt beesettnek. Kifejezetten szebb volt, mint smink, és utcai ruha nélkül. Visszament a szobájába, és a fiókjából előhúzott egy hófehér fáslit. Levette a véres konyharuhát, és átkötötte sebes kezét a fáslival. Hó fehér bőrével szinte egybe olvadt a fásli szintén makulátlan színe. Mikor elkészült, kiment szobájából, és bezárta kulcsra az ajtaját. Hiába volt abszolút biztonságos a birtok, mégis jobbnak látta, ha nem játszadozik a sorssal. Lement a lépcsőn, és felvette a bejárati kapu melletti kisasztalról válltáskáját. Felvette magas sarkú cipőjét, ez is – szinte már természetesen – fekete volt, és a bokájára kúszott a szára. Igaz nem látszott ki a hosszú szoknya alól, de ez volt kedvenc cipője. Végül felvette utazó talárját, és a kulcsait is kezébe vette. Már épp indult volna, mikor eszébe jutott, a pálcája nincs nála. Visszarohant szobájába, és felkapta éjjeliszekrényéről. Mikor visszafelé igyekezett a lépcsőn, az utolsó fokon véletlenül kiment a bokája, és elesett. Olyan szépen esett el, mintha gyakorolta volna. Szépen hanyatlott a földre, és még a szoknyája is szépen esett rá.
- Oh, a fenébe… Hogy lehetek ilyen béna? Még jó, hogy senki se látott.
Szitkozódott magában miközben felkelt. Igaz, mint ahogy ő is mondta, senki se látta, mégis belepirult esetlenségébe. Miután felkelt, és leellenőrizte, hogy minden ruhadarab tökéletesen áll rajta, felkapta kulcsait a padlóról, és elindult. Mikor ki ért, bezárta kulccsal is, és legalább öt védelmi bűbájjal is a kaput. Jó háromszáz métert kellett gyalogolni a birtokon keresztül vezető kőúton, ahhoz, hogy elérje a főkaput. Ahogy sétált, körülnézett. Mindent hó fedett. Kivéve az utat, mert azt még régen apja egy taszító bűbájjal látta el, ezért mindent, havat, avart, sarat, esőt, jeget egyszóval mindent taszított. Ez igen hasznos volt, mert egy egyedül álló boszorkánynak se tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé a hólapátolás… Főleg egy háromszáz méteres úton. A birtok nagy részét fák fedték, mivel ez csak az előkert volt. Hátul volt egy kis tó is, kis kert, télikert, szép pázsit, és mélyen, a birtok legvégében, egy kis erdőcske. Ami mélyén, egy másik tavacska, közepén egy szigettel. A szigetet a parttal csak egy fahíd kötötte össze. A sziget közepén ott voltak szerettei sírjai. A sírokkal szembe egy kőpad. Szebb időkben itt üldögélt, és írta regényét. A csöndben, és nyugalomban. Itt érezte leginkább jól magát, és itt jött a legtöbb ihlete.
Mikor elért a főkapuhoz, egy pálcaintésre kinyílt előtte. A birtokot körbe magas, fekete, vaskerítés vette körbe, a végén szuronnyal. A főkapu kovácsoltvas volt, és a közepén nagy G betű díszelgett, amely egy rózsából volt kialakítva. Két oldalt beton oszlopok fogták közre a kaput. Az oszlopokon borostyán futott. Gyönyörű volt az összhang. Fenséges, és tiszteletet parancsoló. Előkelő, nemes. Snaylin kilépett a kapun, majd bezárta azt. Pálcája érintésére, a G betű rózsája, elkezdett tekeregni, és körül fonta a kapu rácsait. Snay eltette pálcáját, és elindult a vonatállomás felé. Korábban ért oda, mint a vonat, ezért leült, és várakozott. Szerencsére nem tűnt ki a tömegből, ugyanis rajta kívül csak egy öregasszony, és a peron végén egy fekete ballonkabátos férfi állt. Arcát nem látta, de nem is kötötte le nagyon. Elővett egy szép kis bőrkötéses könyvecskét. Kinyitotta, de nem volt benne semmi. Elő vett egy tollat, - a penna azért már feltűnő lett volna – és bele írt: 10: 50-es Brightwood-i gyors vonat. Írása felszívódott, majd egy idő után egy kanyargó vonal tűnt fel az írás helyén. Egy mozgó pötty is elő került, és a vonal mentén városnevek tűntek elő. A mozgó pötty épp a Chippy Wood nevű falucskánál tartott. Ez után következett Brightwood. Snay az órájára pillantott. Nem fog késni. Még csak 10: 45 volt. Chippy Wood pedig alig 3 percre volt Snay szülő falujától. Becsukta a könyvecskét, és gondolataiba merült. Be kell mennie a Minisztériumba, mert fel kell vennie a családi vagyon egy részét. Pontosabban egy tárgyat. Még ő se tudta mit. Nem várta ezt az utazást. Akárhányszor csak bemegy, mindig szánakozó tekintetektől kísérve kell közlekednie. És ezt gyűlölte. A vonat hangosan fütyülve fékezett le a kis állomáson. Snaylin felállt, és megvárta, hogy teljesen megálljon a szerelvény. Mikor ez is bekövetkezett, vett egy mély lélegzetet, és önbizalommal az arcán, de félelemmel a szívében, elindult a vonatra. Leült egy üres fülkébe, és kivette könyvecskéjét a táskájából. A fekete pötty elhagyta Brightwood-ot, és közeledett London felé. Snaylin a kis pöttyöt figyelte, és azon gondolkozott, mi lehet az a tárgy, amit nem tudnak postán elküldeni. Biztos apja egyik hagyatéka. De ennyire titkos lenne? El se tudta képzelni… ahogy kinézett az ablakon, egy kis falun haladtak keresztül. Annyira kicsi volt, hogy még állomása se volt. Leginkább Roxmortsra emlékeztette. Azt leszámítva, hogy muglik lakták. Kivéve egy házat. Kívülről egyszerű parasztháznak tűnt, de valójában sokkal nagyobb volt. Csak úgy, mint a Roxfort, ez is varázs alatt állt. Egy nagy múltú máguscsalád lakta, de nem voltak túlzottan nevesek. Elzárkózva éltek, és Snay is csak abból tudta, hogy itt laknak, hogy az alatt a rövid idő alatt, amíg a Minisztériumban dolgozott, ez volt a munkája – Máguscsaládok Nyilvántartási Szakosztálya, Nagy Múltú Famíliák Részlege -. De persze ezt az állást is ott kellett hagynia, amint az a férfi lett Cornelius Caramel legfőbb bizalmasa, és mivel a Malfoy dinasztia is a nagy múltú családok egyike, Lucius nem akarta, hogy Snay bármit is megtudjon családi titkaiból. Jóllehet, halálfaló kivolta nyilvánvaló volt, Caramel valamiért mégse volt hajlandó ezt tudomásul venni. Így Lucius mind két oldalon sikeresen elfoglalta a legbefolyásosabb posztokat.
A vonat hangos füttyszóval befutott a londoni állomásra. Snaylin felállt, a kis könyvecskéjét becsukta, és táskája mélyére tette. Épp indult volna ki fülkéjéből, de mikor ki akart lépni valaki elfutott előtte, és majdnem fellökte. Áldotta az eszét, amiért visszafordult még leellenőrizni, nem hagyott-e ott valamit. Mikor kinézett, hogy meglássa a huligánt, már nem volt ott senki…
Furcsa…
Mondta magában, de nem nyilvánított neki túl nagy jelentősséget. Leszállt a vonatról, és elindult a kijárat felé. Hátul, a tizenharmadik vágánynál állt meg a szerelvény. Miközben gyors léptekkel igyekezett elhagyni a peront, egyszer csak hátulról meglökte valaki.
- Hé…!!! – kiáltott utána.
- Jaj, elnézést! – fordult meg a gyerek.
- Figyelj, jobban. – mosolygott rá a lány.
- Rendben. Bocsánat.
- Semmi baj, na, menj!
- Viszlát!
Snaylin rájött, honnan érkezett „támadója”. Pont a kilences, és a tízes vágány közt állt. És most jöttek haza a Roxforti diákok a téli szünetre. Eszébe jutott, hogy milyen jó is lenne most még mindig a Roxfort tanulójának lenni. Semmi gondja nem lenne, csak barátaival lenni… És barátjával…