Kínos témák
 

Másnap Hermione depressziósan, és fáradtan ébredt.
Még ahhoz sem volt kedve, hogy felöltözzön. Valahogy aztán mégis sikerült megmosakodni, de reggelinél barátainak is feltűnt, hogy nincs minden rendben vele.
- Csak fáradt vagyok… -ismételgette.
- Persze fáradt…
- Mione nekünk bármit elmondhatsz. –mondta Harry kedvesen, de a lány csak a tejes zabpelyhét kavargatta.
- Tényleg nincs semmi. –mondta, de csak, hogy lezárhassa a témát végre.
Eközben a Nagyterem ajtaján egy csapat mardekáros lépett be, köztük Dracoval.
A fiú nem tűnt rosszkedvűnek, sőt egyenesen vidám volt.
Hermione lopva ránézett, aztán látta, ahogy Pansy koslat utána, így inkább újra a tányérjára meredt.
- És akkor az a béna barom leesett a seprűről… -Draco nagy mesélésben volt, és mindenki a hasát fogta a nevetéstől. Hermione szomorúan pislogott.
- Draco azt is meséld el, mikor az a… -Monstro nyerítve nevetett, és alig bírta befejezni a mondatát. –Szóval, amikor… amikor kanállá varázsoltad a kedvenc nyulát… -nyögte ki végre Monstro, aki most már fulladozott, úgy nevetett.
- Az még egy jó történet. -mondta Draco igazat adva barátjának. Erre mindenki a kanalas történetet akarta tudni, és „mond el” -ek tucatjait lehetett hallani a mardekárosok asztalától.
- Úgy látszik megint kinyílt a csipája… -dörmögte Harry, Draco felé nézve.
- Biztos Pansy nyitotta ki neki.
- Ezt hogy érted?
- Tegnap láttam őket… egy üres teremből jöttek ki. –kezdte Ron, mire Hermione felkapta a fejét. Valahogy már nem érdekelte, hogy hogyan ázik el a kukoricapehely a tejben.
- Szóval épp a kviddicspályáról jöttem, mert gyakoroltam Ginnyvel…
- Sziasztok! –Parvati huppant le Hermione mellé, aki szemben ült Ronnal és Harryvel.
- Parvati, te az előbb reggeliztél, nem? –csodálkozott Ron.
- Talán zavar? Éhes vagyok, ennyi. –mondta a lány, azzal szedett egy kis pirítóst a tányérjára.
- Engem aztán nem… de hol hagytad Levandert?
- Ő… ő most tanul… öhm, talán össze vagyunk nőve, vagy mi? Vagy baj, hogy ideültem? - kérdezte a lány olyan arccal, hogy igenlő választ nem akar kapni.
- Nem… dehogy, csak furcsáltam… -fintorgott Ron.
- Ron elkezdtél valamit mesélni, nem? –emlékeztette barátját Hermione, akit egyáltalán nem érdekelt, hogy evett-e már Parvati, vagy nem.
- Ja tényleg… szóval Malfoy…
- Mi van vele? –kíváncsiskodott Parvati.
- Még nem tudjuk, de ha csendben várnál, akkor talán még ma el tudná Ron mondani. - sziszegte Hermione idegesen.
- Oh, bocs… meg se szólalok.
- Tehát… -kezdte Ron újra-, épp a klubhelyiségbe tartottam, amikor ajtónyikorgásra lettem figyelmes, ezért megálltam a folyosó fordulójánál, és vártam, hogy ki fog kijönni az ott levő teremből. Na és mit láttam? Egy rikító szőke fejet… Akkor már tudtam, hogy Malfoy az, úgyhogy már épp indultam volna tovább, de ekkor halk kuncogást hallottam… sejthetitek, hogy nem Malfoy volt az. Pansyval jött ki a teremből, aki úgy nézett ki, mintha nemrég tépte volna meg valaki…
- Tudjátok, én mit tudtam meg tegnap? Agatha Hampfell, a híres mugli-, és varázsdivattervező ellátogat a Roxfortba! Már most tök izgatott vagyok…
- Oh, fogd már be! –rivallt rá Parvatira Hermione, aki egyre rosszabbul érezte magát.
- Öhm, és az nem lehet Ron, hogy csak varázsoltak? –szólt közbe harry.
- Azért jöttek ki kézen fogva és…
- Titeket nem is érdekel, hogy egy híresség jön ide, ráadásul…
- Parvati, mi ütött beléd? Szedsz valamit? –torkollta le Harry a lányt, aki csak szúrós tekintettel meredt rá.
- Szóval… -mondta Ron a lehető leghangosabban, mire mindhárman ráfigyeltek. –kézen fogva és csókolózva jöttek ki a teremből. –fejezte be, majd undorodva hozzátette. –Alig tudtam elaludni, annyira szörnyű volt.
- És akkor mi van, ha csókolóztak? Azzal még nem tettek semmi rosszat. –okoskodott Parvati.
- Jajj ne legyél már ilyen, eléggé adta magát a helyzet. Biztos vagyok benne, hogy többről volt szó. Te mit csinálnál, egy üres, elhagyatott teremben a pasiddal?
- Ez semmit se bizonyít. –erősködött a lány. –Vagy talán benéztél a kulcslyukon? Amúgy meg nem hinném, hogy Malfoy és Parkinson járnak.
- Figyelj, egyébként sem neked meséltem, úgyhogy ha lehet, fogd be! A veszekedést Harry törte meg, aki ijedten meredt a hányingerével küszködő Hermionera.
- Na ebből elegem van. Ti ketten fejezzétek be, nehogy már Malfoyon vitatkozzatok össze! Te pedig Mione, most rögtön velem jössz a gyengélkedőre, mert ha most tükörbe néznél, halálra ijednél magadtól. És nem akarom azt hallani, hogy de én jól vagyok…
Hermionenak esze ágában sem volt ezt mondani, mivel épp az ájulással küzdött. Harryre támaszkodva elindultak a kórterem felé, ahol Madame Pompfrey idegesen méregette a lányt.
- Mindig ez van… -mondta ingerülten. –Én szóltam, hogy pihenjen sokat, túl sokat vállal magára, de nem… Pedig mindig igazam van… csak sajnos mindig túl későn fogják ezt fel. –Harry szótlanul bólogatott, s közben fél szemmel Hermionet figyelte, aki úgy tűnt teljesen összeomlott.
„Pansy és ő… tudhattam volna… hiszen olyan nyilvánvaló, hogy együtt vannak. De ha nem is lennének… akkor is lefeküdtek… oh istenem mi van velem? Mit érdekel engem, hogy Malfoy kivel kavar? Miért nem bírom kiverni a fejemből? Nem lehetek szerelmes belé… nem… az nem lehet, hogy vonzódjak hozzá, hisz az a fiú utálja a muglikat… a családja a leggonoszabbikak egyike… de akkor miért gondolok mindig rá, miért?”
Hermione a gondolataiba mélyedve bámult Madame Pompfreyra, de semmit sem fogott fel abból, amit mondott. Üres tekintettel nézte végig, ahogy Parvatinak beadják a gyógyszerét, és…
- Micsoda? Parvati te meg mit keresel itt? –Hermione gyanakvóan meredt a lányra.
- Rosszul lettem reggel… tudod, mára felfüggesztettem a diétám, de úgy látszik, az az áfonyás palacsinta megártott.
- Nem is láttam, hogy evett palacsintát. –mondta Hermione magában.
- És veled mi van? Már tegnap este is rosszul néztél ki, de azt hittem mára elmúlt. Valami vírus?
- Nem, nem múlt el, de… -Hermione furcsállotta a lány viselkedését. –És te meddig leszel itt?
- Egész nap, tudod milyen Madame Pompfrey… Hallom neked is kiselőadást tartott… bár úgy láttam, csak Harry figyelt oda. –mosolygott a lány.
- Hát igen… de várjunk csak! Te hamarabb itt voltál, mint mi?
- Észre se vettél? Már egy kis ideje itt vagyok… Utánam jöttetek be.
Hermione furcsállta a dolgot, azért ennyire nem jöttek lassan, hogy Parvati megelőzze őket. De többet már nem tudott a lánytól kérdezni, mert Madame Pompfrey megparancsolta mindkettőjüknek, hogy pihenjenek, és mire Hermione felébredt, Parvati már elment.

***

- Mégis hogy képzeled? Teljesen megőrültél? –Keisha üvöltözött Dracoval a fiúk hálószobájában, ahol ismét egyedül voltak.
- Nem hallottalak kopogni… -mondta a fiú unottan, miközben a könyveit pakolta. –Egyébként meg, nem tudom mi a bajod már megint.
- Hogy mi? Hogy mi? –ismételte a lány, növekvő hangerővel. –Azzal a… Parkinsonnal csókolózol? Ráadásul úgy, hogy bárki megláthat?
- Miért baj, ha valaki meglát?
- Ha-hó Mr Blondi! Hermione azt hiszi, hogy közted és Pansy között van valami.
- Áh… értem már mi a problémád. –mondta Draco közönyösen. –De marhára nem érdekel, mit hisz az a kis sárvérű.
- Mi ütött beléd? Azt hittem sikerült megértened, azt, amiről már 3 hónapja papolok neked!
- Igen megértettem. Azt is, hogy ez nekem nem kell. És nem hiszek abban a hülye jóslatban. Abból meg végképp elegem van, hogy Grangeren rágódjak. Ja, és ha tudni akarod, Krummal jár. Úgyhogy téma lezárva. –mondta a fiú, miközben elindult az ajtó felé. –És még valami. - lehalkította a hangját, és figyelmeztetően nézett a lányra. - Ha még egyszer bele mersz avatkozni a magánéletembe, vagy akármivel összezavarod az érzelmeim… nem fog érdekelni, hogy barátom vagy-e, vagy sem. Remélem világos voltam. –mondta fagyosan, majd kiviharzott a szobából.
- Az voltál… -mondta magában gúnyosan Keisha. –De a téma még nincs lezárva drágám.
Azzal egy halk pukkanással eltűnt.

***
 

Hermione épp a gyengélkedő ajtaján lépett ki, amikor összeütközött McGalagonnyal.
A professzor elég idegesnek tűnt.
- Áh, Miss Granger… Magához jöttem. Hallom megint rosszul lett. Jobban van már? –hangjába aggódás csengett.
- Igen… csak a fáradság…
- Nekem ne mondja, hogy fáradt… Jól ismerem magát. –lehalkította a hangját. – Ön iskolánk egyik legjobb tanulója, és emberileg is nagyra értékelem a tetteit. Ha bármiben segíthetek…
- Köszönöm, de pár nap és rendbe jövök. –mosolygott a lány, és mélyen nagyon boldog volt, hogy McGalagony így szereti őt.
- Rendben… de ha bármiben segíthetek…
- Szólni fogok.
McGalagony elmosolyodott, majd újra elővette szigorú arcát, mikor egy hangoskodó harmadikos arra járt.
Hermione testileg és lelkileg is jobban érezte magát, és megfogadta, hogy ebben az évben többet nem fog a gyengélkedőn feküdni.
A klubhelyiségbe érve, egyedül Ront találta, aki úgy tűnt épp aludt a kandalló előtti széken.
Hermione mosolyogva odament és gyengéden megrázta.
A fiú álmosan, és ásítva körbenézett, de amint meglátta a lányt, rögtön felcsillant a szeme.
- Jajj, Mione jól vagy?
- Persze Ron… bocs, hogy ennyi bonyodalmat okozok.
- Bonyodalmat? Ugyan már… Csak aggódtam… tudod mostanában sokat vagy rosszul… és szeretném, ha tudnád, rám mindig számíthatsz. Tudom, hogy sokat veszekszünk, de én nagyon szeretlek… -a fiú már teljesen elvörösödött, Hermione pedig meg volt hatódva.
- Oh Ron! –mondta boldogon, majd megölelte a fiút. –Én is nagyon szeretlek.
- Akkor ezt megbeszéltük… -sóhajtott a fiú, de ekkor az arca elkomolyodott. –Mione, ezt már Harry is mondta ma, de én is így gondolom. Nekünk – bármit – elmondhatsz.
Hermionenak úgy tűnt, mintha Ron sejtené, mi a baja. Szívesen elmondta volna neki, kibeszélte volna magából a feszültséget, de aztán mégsem merte.
- Tudom és köszönöm. Ígérem, mindig elmondom, ha valami bánt.
- És most nem bánt semmi? Mert ha igen, én itt vagyok. Segítek megoldani… -Ron felhúzta a szemöldökét, és lassan beszélt. –Tudod, vannak dolgok, amik idővel úgyis kiderülnek.
- Persze, ez igaz… -Hermione idegesen és gyanakvóan fürkészte Ron arcát. „Vajon honnan tudja? Ennyire feltűnő, hogy mindig a mardekár asztalát figyelem? Vagy talán nem is tudja, csak így akarja belőlem kihúzni?”
- Öhm, figyelj, lehet egy kérdésem? –kérdezte zavartan a fiú.
- Kérdezz nyugodtan. „Jajj kérlek, ne kérdezzen rá, kérlek ne!”
- Szóval mi van most közted és Krum között? De őszintén.
- Áh, Viktor. –Hermione szívéről egy hatalmas kő esett le. –Semmi, de hát te is tudod, hogy csak levelezünk.
- Igen, de akárhányszor felhozom, mindig olyan ideges leszel.
- Igen, mert mindig rosszkor hozod fel. –mondta a lány szemrehányóan, de nem komolyan.
- Nyáron találkoztatok, igaz? –a fiú újra vörösödni kezdett.
- Igen, de ezt eddig is tudtad.
- Persze, csak sosem beszéltél részletesen róla. – Ronnak most már lángolt az arca és a fülei is.
- Eljött hozzánk, bemutattam, elmentünk ide-oda, elvitt egy kviddicsmeccsre…
- És hol szállt meg? –Ronnak akadozott a hangja.
- Hogyhogy hol? A Foltozott Üstben, természetesen.
- És… meg… meglátogattad ott?
- Igen. Általában onnan indultunk el reggel, de mi bajod van? –Hermione zavartan és csodálkozva figyelte barátját, aki olyan arcot vágott, mint aki egy hatalmas bűnt követett el, és épp vallatják.
- Mione… én a barátod vagyok, és mindent elmondhatsz. –ismételte.
- Tudom, de mi ütött beléd? Akarsz valamit mondani? –kérdezte a lány, de most már idegesen.
- Mostanában sokat vagy… sokat vagy rosszul. És utálod, ha Krum… szóval, ha felhozzuk. És arra gondoltam, azaz gondoltunk…
- Nyögd már ki!
- Szóval… Terhes vagy?