1. fejezet

Elkezdődött az új tanév. Végre láthattam Harry-t és Ron-t. Szinte el se hiszem, hogy idén utazunk utoljára Roxfortba. Hét éve már, hogy ismerem őket, és ez idő alatt rengeteget változtunk. Ron már-már két méter magas volt, hangja pedig a mutálása óta bársonyosan mély. Harry időközben jóképű férfivá érett. De én még mindig csak úgy tudtam rájuk tekinteni, mint fiatal, kajla kamaszokra, és mint legjobb barátaimra. Magamon is éreztem a változást. Alakom nőiesedett, és, bár ez előtte nem volt rám jellemző, elpirultam akárhányszor bókolt egy velem egyidős fiú. Szerelemes még mindig nem voltam, de ennek örültem is. A tanulással kellett foglalkoznom, főleg akkor, hogy eljött az utolsó tanév. Persze, barátaim azt gondolták, nekem ez könnyen megy, de korántsem így volt. Éjszakákat virrasztottam a tankönyveim felett, és csupán barátaim támogatása tartotta bennem a lelket.
Mindezek ellenére volt, ami nem változott évek óta. Az évnyitó beszéd, a gólyák beavatása, a kviddics meccsek… De persze nem csak a jó dolgok maradtak változatlanul. Egyetlen egy dolog volt, ami miatt nem szerettem visszatérni a kastélyba. Egyetlen dolog, mely évről-évre megkeserítette életünket… Egy személy, akit első óta megvetettem, és hányinger fogott el, ha ránéztem… Draco Malfoy. Az ezüstszőke fiú minden évben kihasználta az összes adódó alkalmat megalázásunkra. Ő volt az egyetlen ember, aki minden évben könnyeket csalt elő belőlem…
De ezt idén nem akartam hagyni. Eltökéltem magam, hogy ezt az évemet, az utolsó roxfort-i évemet nem teheti tönkre. A vonat utat végig beszélgettük, és megosztottuk egymással a nyár eseményeit. Később csatlakozott hozzánk Ginny és Luna is. Öten együtt utaztunk tovább, és később, az ünnepi vacsora alatt is egymás mellett ültünk. Miután Dumbledore befejezte évnyitó beszédét, és a beosztási ceremónia is véget ért, hozzáláttunk a vacsorához.
- Te jó ég, az öntelt Vadászgörény idén is hozza a formáját…
Mondta Harry gyűlölködő pillantást vetve a Mardekárosok asztala felé. Nem akartam oda nézni. Nem akartam felbosszantani magamat fölöslegesen.
- Harry, kérlek! Épp vacsorázunk! Ilyen undorító dolgokról csak utána beszélj!
Mondta Ron, és mindenkiből kitört a nevetés. Miután végeztünk, felmentünk a klubhelyiségbe, és hamar le is feküdtünk. Mikor felértem a hálótermünkbe (idén is Lavenderrel, és Parvatival voltam egy szobában), meghallottam a két lány izgatott beszélgetését.
- Annyira jóképű lett!
- Rá se ismertem!
- Harry után ő a legjobb srác az egész Roxfortban!
Miután az utolsó mondatot is hallottam, kíváncsi lettem, vajon kiről lehet szó?
- Nahát, lányok! Csak nem találtatok egy újabb áldozatot? – kérdeztem nevetve.
- Uuuuuuuuuu, Hermione!! Végre itt vagy! El se hiszed milyen helyes lett! – fogadott ujjongva Parvati.
- Rendben, rendben, de mégis ki? – kérdeztem zavarodottan.
- HÁT MALFOY! –kiáltotta kórusban a két lány.
A gyomrom hirtelen görcsbe rándult mikor kimondták ezt a nevet. Pont Malfoy? Milyen rémes ízlése lett ennek a két lánynak! Bárkit mondhattak volna, de miért pont Malfoy-t?
- Úristen, lányok! Ezt nem mondjátok komolyan?- kérdeztem undorodva.
- Ugyan már Hermione! Nem láttad? Nem váltott ki belőled semmit?
- Hál’ istennek idén még nem volt hozzá szerencsém. És az egyetlen dolog, amit ez a kis kretén kivált belőlem egy kis öklendezés a torkomban! – mondtam őszintén.
Barátnőim értetlenkedve néztek rám. Nem tudtam megérteni, hogy tarthatják helyesnek, sőt, egyenesen tökéletesnek azt a szőke kis férget.
- Mindegy. Legalább egy vetélytárssal kevesebb! – mondta vidáman Lavender Parvatinak.
Értetlenül néztem rájuk, ők pedig úgy néztek vissza, mintha egy félőrültet szemlélnének. Hihetetlen! Hogy tetszhet két viszonylag jó ízlésű lánynak, egy ennyire undok, szemét, gonosz kis görcs? Persze, azt soha nem állítottam, hogy ne lenne jóképű, de ez nem volt elég ahhoz, hogy rögtön odáig legyek érte. Túlságosan is ellenszenves. Nem is akartam tovább rágódni ezen, azért inkább elmentem zuhanyozni. Mire vissza értem a két lány már aludt, ezért magamban hálát adtam az égnek, mert nincs annál rosszabb, mint a visongó rajongásukat hallgatni. Szerettem őket, de, néha amikor eluralkodott rajtuk a fiú-mánia… Lefeküdtem és nem is gondoltam többet a két lány képzeteire. Malfoy helyes? Ugyan már… Ez a legjobb vicc, amit ebben az évben hallottam.
Másnap reggelinél, lehuppantam Harry és Ron közé, és elmeséltem nekik a tegnap esti eseményeket.
- … és erre egyszerre felkiáltottak, hogy Malfoy! Na itt alig bírtam ki nevetés nélkül! Malfoy, értitek?
Két barátom egyszerre köpte ki az épp szájukban tartott ételt, Ron majdnem meg is fulladt a nevetéstől.
- Ezt nem mondod komolyan? – kérdezte miután már lehiggadt egy kicsit.
Én erre csak egy nevetéssel jeleztem, hogy de igen, nagyon is komolyan mondtam. Majd eszembe jutott valami.
- Bár… Ha visszagondolok, nem is olyan lehetetlen… Figyeljetek, fiúk… Szóval nekem már tavaly is tetszett, és… szerintetek, lenne esélyem nála? – kérdeztem a tőlem telhető legkomolyabb ábrázattal, miközben belül az elfojtott nevetésemmel küszködtem.
Harry és Ron elejtették villáikat, és olyan döbbenten néztek rám, mintha azt jelentettem volna be, hogy nem tanultam a záró vizsgákra.
- Merlinre, srácok! Ne higgyetek már el mindent! Te jó ég, ha láttátok volna magatokat!
A két fiú hirtelen megkönnyebbült sóhajban tört ki.
- Hermione, ez nem volt vicces… A szívbajt hoztad rám! – mondta Harry
- Hát, ha olyan buta vagy, hogy ezt el is hiszed, akkor meg is érdemled! – nevettem.
A reggeli hátralévő részében nem beszéltünk sokat. Csak akkor, amikor megkaptuk az idei órarendjeinket.
- Ó, nee…- nyafogott Ron – Miért kell az idei évünket is tönkre tenni? Miért, miért, miért?
- Az semmi! Nézd meg! Minden nap!!! Ilyen nincs… - bosszankodott Harry.
Igaz, én még rá se néztem az órarendünkre, már tudtam, miről is van szó.
- Dupla bájitaltan a mardekárosokkal? – kérdeztem fáradtan.
- Igen… De minden nap?! – felelte kórusban a két fiú.
Reggeli után fogtam a felszerelésem, és barátaim oldalán elindultam a pince-terem felé. Mivel szokás szerint korábban értünk oda, az ajtó előtt várakoztunk egy pár griffendéles és mardekáros évfolyamtársunk társaságában. Mivel még öt perc volt az óra kezdetéig, gondoltam átnézem még egyszer a tavalyi jegyzeteimet. Leültem az egyik lépcsőre, és elkezdtem lapozgatni. Hirtelen lépéseket hallottam magam mögül, de mielőtt még megfordulhattam volna, valaki megbukott a hátamba. Lehúztam a fejemet a kezeim közé, nehogy fejbe rúgjon váratlan támadóm. A fejemet nem is, de a hátamat elég erősen eltalálta.
- Bocs! Nem akartalak… Ja, csak te vagy az?
Szólalt meg előttem az a hang, amit elsőre nem ismertem fel, ugyanis tőle meg nem szokott kedvességgel kezdte. Még fel se néztem, úgy válaszoltam neki.
- Dögölj meg, Malfoy!
Mikor felnéztem, láttam, hogy a jegyzeteim szerte-szét hevernek a földön, és Malfoy ezüst „D. M.”-mekkel díszített jegyzetpapírjai is elszóródtak. Nem néztem rá, csak elkezdtem összeszedni lapjaimat, ügyelve arra, nehogy akár egy is belekeveredjen Malfoy-éi közül. Ő is leguggolt, és elkezdte összeszedni papírjait.
- Már megint csak útban vagy… - morogta a szőke fiú.
- Én vagyok az útban? Te jöttél belém, ha nem vetted volna észre! – korholtam le, és felnéztem az összegyűjtött mappából.
A fiú is felemelte fejét, és idén először néztem a szemébe. Hirtelen lemerevedtem. Malfoy tényleg megváltozott. Az arca már nem olyan gyerekesen kerek, hanem határozott, és komoly vonású volt. A ezüst-haja most nem volt szorosan hátra fésülve, hanem lazán lógott a homlokába. A szemei még mindig szürkék voltak, és hidegek, de már nem csak a hiúságot, és a lenéző mit-nézel-te-pimasz-kis-sárvérű tekintetet tartalmazta, hanem büszkeséget, és… és még valamilyen furcsa csillogást árasztott. Neki volt a legkifejezőbb szeme az egész Roxfortban, és ez köztudott volt. Ahogy néztem, láttam, hogy ő is fürkészően tekintett rám. Egyszerre álltunk fel, majd hirtelen mindketten elkaptuk a tekintetünket, és csatlakoztunk barátainkhoz.
- Malfoy, már megint! Miért nem tud egyszer békén hagyni? – kérdeztem sokkal inkább magamtól, mint barátaimtól.
- Ne is törődj vele ’Mione! Ez az utolsó év! Ezt már akár 10 Malfoy-jal is kibírjuk! – vígasztalt Ron.
- Ne fesd az ördögöt a falra! – mondta nevetve Harry.
Mikor Piton megérkezett, mindenki elhallgatott. A zsíros hajú tanár kinyitotta a termet, majd utat engedett a betóduló diákoknak. Mi az ajtó mellett álltunk, de előre engedtük a többieket. Egészen addig, amíg szembe álltunk Malfoy-jal, és a kis csapatával, akik az ajtó másik felén vártak a sorukra. Mivel én jóval alacsonyabb voltam barátaimnál és Malfoy-nál – egyedül Pansy volt még nálam is kisebb -, én indultam el elsőnek, nehogy elsodorjanak. Mögöttem Harry jött. Hirtelen megfordultam, mert eszembe jutott, hogy kinn felejtettem a pennámat a lépcsőn, amikor bele mentem a mögöttem haladóba. Arcom bele fúródott mellkasába, és a két kezemet reflexből felrántottam. Azt hittem Harry-be futottam, ám amikor megéreztem az illatát, rögtön tudtam, hogy ő nem a legjobb barátom. Messze nem a legjobb barátom… Az illata édes volt, és friss. Mellkasa és hasa kemény. Harry is izmos volt, de nem ennyire. Felemeltem a fejem, és másodszor néztem bele a hideg, szürke szempárba.
- Elhiszem, hogy jó érzés megölelni, de nem akarsz elengedni végre?- kérdezte pimaszul a szőke fiú, miközben lenézett rám.
Hirtelen arrébb löktem magam tőle, és úgy válaszoltam, ügyelve arra, nehogy elöntsön a vörösség.
- Hidd el, nem foglak sokat ölelgetni a közeljövőben…
Megdöbbenve láttam reakcióját. Nem válaszolt durván, és nem is vágott megkönnyebbült arcot. Csak sejtetően mosolygott egyet. Nem tudtam mire vélni, ezért inkább elsiettem mellette. Mikor kiértem a teremből, és felvettem a pennám, hirtelen furcsa érzés fogott el. Hátamat a falnak vetettem, és úgy gondolkoztam, vajon mi ez? Rendben, belátom, helyesebb lett a nyáron, mint tavaly volt… de akkor is! Ő Malfoy! Draco Malfoy! Biztosan nem tetszik! Ez csak azért van, mert Parvatiék telebeszélték a fejem minden sületlenséggel, és most a befolyásuk alatt vagyok! Nekem nem tetszik Draco Malfoy! Ez teljességgel lehetetlen! Mikor végre sikerült megnyugtatnom magam, felálltam, és elindultam az terem felé. De mielőtt beléphettem volna, kicsapódott előttem az ajtó, és ismét találkoztam vele.
- Hát te? – kérdeztem meglepve.
- Piton küldött, hogy keresselek meg… Szerintem siess, mert le maradsz…- mondta egyszerűen, és megfordult.
Bementem mögötte. A többiek már rég a főzetet készítették. A receptet épp akkor tűntette el a táláról Piton, amikor megérkeztem egy üres asztalhoz.
- Lám, lám… Miss. Granger-rel nagyon elszaladt a ló. Nem jövünk be órára? 15 pont a griffendéltől. Amit rögtön át is adok a mardekárnak. – mondta gonoszul a tanár.
- De hát miért? – csattant fel Ron.
- Azért Weasley, mert Miss. Granger kinn lézengett, és Mr. Malfoy arra pocsékolta az idejét, hogy megkeresse. Ezzel le is maradt.
- De hát Malfoy csak egy percet volt kinn!- húzta tovább a húrt Ron.
- Még öt pont a griffendéltől. És ahányszor felszólítás nélkül megszólal egyikőtök, annyiszor mínusz öt pont a griffendéltől! – harsogta fenyegetően Piton.
Mindenki elhallgatott, és az óra hátralévő részében a főzettel foglalkoztak. Mire a második órának is vége lett, mindenki mellett ott gőzölgött az elkészített bájital, csak mellettem nem. Mivel nem tudtam leírni a receptet, és nem kérhettem el senkitől, nem tudtam semmit se tenni.
- Miss. Granger! Az ön főzetét nem látom.
- Sajnálom professzor. Nem tudtam leírni a receptet, és ezért nem tudtam elkészíteni. – igyekeztem a magyarázattal.
- Ez nem az én gondom! Öt pont a griffendéltől, és a házi feladata mellett, le kell írnia a mai főzet receptjét, és elkészítési módját. Weasley! Potter! Kérem a jegyzeteiket! Nem szeretném megtudni, hogy bárki is segített Granger-nek!  - fejezte be az órát Piton.
Hihetetlen rosszul esett, hogy miattam veszített pontot a házunk. Rögtön az első napon. Szúrták a szemem sarkát az elfojtott könnyek, majd mikor kiértem a teremből, elő is törtek. Nem zavartattam volna magam, ha a lépcső aljában épp nem a mardekárosok csapata állt volna. Arcom elé kaptam a kezem, és úgy rohantam el mellettük, fel a lépcsőn, egészen az első emeleti mosdóig. Hallottam a gúnyos nevetésüket, és Pansy csúf megjegyzéseit. Szerencsére épp ebédszünet volt, így nem volt olyan feltűnő a hiányzásom. Az órák kezdete előtt egy negyed órával bementem a nagyterembe. A szemeim még vörösek voltak a könnyektől.
- Gyere ide ’Mione! - kiáltott át a termen Harry.
- Oh… sziasztok. Ron, kösz, hogy megvédtél… de nem kellett volna bajba sodornod magad miattam!
- Hermione! A barátom vagy! És elegem van abból, hogy Piton a griffendéleseken éli ki minden kegyetlenségét. – vígasztalt Ron.
Jól estek barátaim szavai. A nap hátralévő része jól telt, és délután a Griffendél-toronyban gyűltünk össze. Lehuppantam a kandalló előtti fotelek egyikébe, de amikor hátra akartam dőlni, hirtelen felpattantam a fájdalomtól. A hátam, valószínűleg Malfoy rúgásától, tele volt véraláfutásokkal.
- Srácok, felmegyek Madame Pomfrey-hoz. Iszonyatosan fáj a hátam.
- Felkísérjelek? – kérdezte segítőkészen Harry.
- Nem kösz, járni még tudok! – kacsintottam rá, majd kimásztam a portré lyukon.
Felmentem a gyengélkedőbe.
- Ehem… Madame Pomfrey?
- Itt vagyok, itt vagyok! Mi történt angyalkám? – kérdezte barátságosan a hölgy.
- Bevertem a hátam. Tiszta véraláfutás. Nem tudok hátradőlni a székben se. Tudna segíteni? – kérdeztem.
- Hát persze! Előre hozom a kenőcsöt. Addig kérlek, vedd le a fölsődet, és ülj le egy ágy szélére!
Oda vezetett egy ágyhoz, és behúzta a függönyét. Levettem a talárom, majd a blúzomat is, és leültem az ágy szélére. Körül néztem és láttam, hogy egy fekete bőr táska van az ágy végében. Hallottam az ajtó csapódását, és az ágy felé közeledő léptek zaját. Éreztem, ahogy a hűvös szellő megfújta a hátam.
- Ezt ugye nem én csináltam?
Amint meghallottam a hangot, olyan gyorsan pattantam fel, hogy még az ágy mellett lévő éjjeliszekrényről is levertem a vekkert. Gyorsan felkaptam egy pokrócot és magam köré csavartam.
- Te meg mit keresel itt? – üvöltöttem rá Malfoy-ra.
- Én csak a táskámért jöttem vissza, de válaszolj!
Zavarban voltam. Ott álltam előtte, és csak egy vékony anyag takarta el előle majdnem meztelen testem, ő pedig úgy csevegett velem, mintha csak a folyosón találkoztunk volna, mint régi jó barátok.
- Öh… Igen. Azt hiszem. – éreztem, hogy kezdtem elvörösödni.
- Mutasd! – mondta aggódva.
- Malfoy, én nem az egyik mardekáros csitrid vagyok. Nem veszem le a felsőmet egy szavadra! – mondtam ingerülten.
Mégis mit képzelt? Nem mindenhol ő az úr!
- Granger, tényleg azt hiszed, hogy ha meg akartalak volna nézni, már nem tehettem volna meg rég? – kérdezte egy huncut fénnyel szemében.
Éreztem, hogy elönti a fejemet a forróság, és a fejembe szökik a vér.
- Na, mutasd már! Csak segíteni szeretnék! – mondta olyan hanggal, amit tőle még soha nem hallottam… kedvesen.
- Rendben. – mondtam.
Hátat fordítottam neki, és leengedtem a pokrócot. Ő megkerülve az ágyat, oda ment mögém, és egy ideig nézte a véraláfutásaimat. Majd lassan felemelte a kezét, és ujjaival finoman végig simította a hátam. Bele borzongtam, ahogy hideg, csontos ujjai végig szántották puha bőrömet. Hátra néztem a vállam fölött és észre vettem, hogy már nem a foltjaimat nézi. Ahol épp járt tekintete, arra simította hátam. Először a derekamon éreztem finom ujjait. Majd egy pillanatra kissé lejjebb csúszott a keze, de aztán ismét visszatért hátamra. Végig húzta ujjait a gerincemen, majd a nyakamon éreztem puha érintését. A másik kezével arrébb tette hajamat, majd elkezdte lágyan cirógatni szabaddá vált bőrömet. Közelebb lépett, és már csak centik választották el hátamtól. A nyakam vonalán lehúzta ujjait, végig a karomon, és közben beleszippantott hajamba. Éreztem, hogy teljesen rabul ejt, és nem tudtam ellenkezni… Talán nem is akartam. Hirtelen a nyakamon éreztem leheletét, majd ajkaival megérintett. Finoman magához húzott miközben a nyakamat csókolgatta, majd megfordított. Egymás szemébe néztünk, de valami furcsa volt az egész helyzetben. A lepedő még rajtam volt, ezért a fiú óvatosan elkezdte lejjebb húzni. Mikor megéreztem, finoman jeleztem neki, hogy ezt nem kéne. Erre bólintott, és visszahúzta takarómat. Ismét egymás szemébe néztünk, és lassan elkezdett közeledni ajkam felé. Egyre közelebb… És közelebb… csak egy leheletnyi rés… Majd hirtelen elkapta ajkaim. Hevesen, de mégis finoman csókolt.
Hirtelen lépteket hallottam Madame Pomfrey szobája felől. Draco érezhetően nem vett észre belőle semmit, ezért finoman ellöktem magamtól.
- Hallod? –suttogtam.
- Igen. Ezt vedd fel. – nyújtotta oda a talárom – én most megyek.
- Rendben. Szia.
- Szia – köszönt el, és az ajtóból még visszamosolygott.
Nem tudtam mi lelt. Jól éreztem magam „ellenfelem” karjaiban. Jól esett ölelése, és az, hogy éreztem a testét a testemhez simulni. De mi ez a furcsa érzés? Nem vagyok szerelmes, hiszen nem szerethetek meg egy embert hat év gyűlölés után, pusztán egy nap változása miatt… De hát… Nem szerethetem! Ő se szeret! Ez csak a pillanat heve volt! Biztos hiányzik a barátnője, és én is régen voltam egy fiú karjai közt. Viktor óta nem is néztem úgy fiúra. Csak ez az érzés hiányzott. Holnapra mindketten úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi. De így lesz jó. Bár jó lenne megint a karjai közt lenni… Nem, Hermione, ébredj fel! Ő Draco Malfoy! Nem szerethetsz bele! De hát épp most tisztáztad magadban, hogy nem is vagy beleszeretve! Jaj, olyan zavaros ez az egész!
- Így ni.
Gondolataimból a javasasszony felkiáltása zökkentett ki.
- Készen vagyunk Miss. Granger, de kérem, legközelebb legyen óvatosabb!
- Köszönöm Madame Pomfrey!
Gyorsan felkaptam a ruháimat, és zavartan rohantam vissza a klubhelységünk be. Mi volt ez az egész?

***