-          Legkésőbb szeptemberben látjuk egymást- mondta Hermione búcsúzóul barátainak- Kitartás Harry!

Hermione már hatodik évét végezte el a Roxfortban, és már nagykorú boszorkány volt. Egy újabb, unalmasnak ígérkező nyár állt ellőtte, de semmit nem tudott tenni ellene.

-          De jó benneteket újra látni!- kiáltotta, amint meglátta szüleit. Mione megölelte édesanyját majd édesapját is.

Rég nem látta őket, örült a találkozásnak. Hermione szeretett volna minél hamarabb elmenni a pályaudvarról, ezért gyorsan beszállt a kocsiba. Szülei nem akartak, és nem is tudtak mit kérdezni lányuktól. Tisztában voltak vele, hogy Hermione-nak kőkemény éve volt. Tény, hogy a lánynak rengeteget kellett tanulnia, de nem ez volt a legnehezebb. Elvesztette egyik legjobb barátját és szerelmét, Ron Weasleyt. Voldemort megölte. Hermione biztos volt benne, hogy ő lesz a következő. Ezért is akart, legalább a nyári szünetre elmenekülni a mágusvilág elől. Igaz, ez sem volt megoldás, hiszen a halálfalók abban a mugli városban is könnyedén megtámadhatták, ahol élt. Mrs. Weasley Hermione-t és Harryt is hívta, hogy töltsék náluk a szünetet, de a lány visszautasította a meghívást. Semmi kedve nem volt halott szerelme otthonában vakációzni. Az Odúban minden Ronra emlékeztette volna. Biztosította Harryt és Dumbledore-t, hogy vigyázni fog magára, így viszonylag nyugodtan engedték el.

Hermione kinézett az autó ablakán, és elmosolyodott. Nemsokára újra otthon lehetett. Figyelte a már ismerős emberek, a szomszédokat, régi iskoláját. A boltból egy alacsony, Mione anyjával körülbelül egyidős asszony lépett, éppen akkor, mikor elhaladtak mellette. Hermione nem ismerte őt.

-          Ki az a nő a csemegebolt előtt?- kérdezte szüleit.

-          Mrs. Knelt, az új szomszédunk. Három hónapja költöztek ide Londonból- válaszolt Mione apja.

-          Nem is mondtátok!

-          Nem, mert akkor szóba került volna, hogy…- Mrs. Granger hirtelen elhallgatott.

-          Hogy?- Hermione várta a folytatást.

-          Hogy… van egy veled egyidős fia, és…

-          És eszembe jutott volna Ron.

-          Igen.

Időközben megérkeztek a házukhoz. Hermione kiszállt, és körülnézett. Semmi nem változott, mióta elment. Kíváncsi volt a szomszédikra.

-          Átmegyek bemutatkozni- mondta, miközben a szemközti házat nézte. Szülei bólintottak.

Hermione nagylevegőt vett, és kopogtatott. Egy magas férfi nyitott ajtót.

-          Jó napot!- köszönt Mione- Hermione Granger vagyok, a szomszédból.

-          Áh… Már sokat hallottam rólad. Én Frank Knelt vagyok. Szeretnél találkozni a fiammal. Ha minden igaz, veled pont egy idős.

-          Persze, szívesen- Hermione-nak valójában semmi kedve nem volt a vendégeskedéshez. Csak udvariasságból akart beköszönni.

Pont abban a pillanatban ért le a lépcsőn egy magas, szőkésbarna hajú, kék szemű fiú. Hermione-t elvarázsolta a fiatalabb Mr. Knelt… Mione megrázta a fejét. Ron még csak nem régen halt meg, azóta Hermione nem is látott fiúkat, kivéve persze Harryt. A szomszéd fiú leért a lépcsőn.

-          Hello! Te vagy a szomszéd lány?

-          Igen- nem tudta mit mondjon, szeretett volna minél hamarabb hazaérni- Hermione vagyok- mondta végül.

-          Én Ron Knelt…

Hermione szava egy pillanatra elakadt, arcáról lehervadt az üdvözlő mosoly. Megfordult és kirohant a házból, egyenesen haza. „Ez nem igaz! Nem lehet igaz!” Ezek a mondatok zakatoltak Mione fejében. „Miért pont Ronnak hívják? Miért pont így?” Lendületesen kinyitotta a házuk ajtaját, és felrohant a szobájába.

-          Hermione! Mi történt?- kérdezték a szülei, de a lány nem válaszolt.

Ráborult az ágyára, és zokogott. Miután Ron meghalt, két nap alatt véresre sírta a szemeit, de azóta egy könnycseppet sem ejtett a fiú miatt. Rájött, hogy sírással nem megy semmire. Ez a helyzet azonban más volt. Találkozott egy fiúval, aki mugli létére elvarázsolta a lányt. Ráadásul ezt a fiút is Ronnak hívják… Hermione-nak bűntudata volt. A barátja, akit mindennél jobban szeretett, még csak alig két hónapja halt meg.

-          Micsoda egy álszent kis liba vagy!- mondta sajátmagának.

Csak zokogott és zokogott, nem bírta abbahagyni.

-          Hermione, bemehetek? Szeretnék beszélni veled.

-          Gyere csak- mondta Hermione anyjának, és kinyitotta a zárat.

-          Mi történt veled? Csak nem Ron?

-          Nem… vagyis ő is meg én… Egy szörnyeteg vagyok!- zokogta Mione.

-          Először is, nyugodj meg! Másodszor, mond el, mi történt Kneltéknél!

-          Szóval átmentem köszönni, és találkoztam a Knelt fiúval…

-          Tényleg? Hogy hívják?

-          Hát pont ez az! Ronnak…

-          De ez még nem ok arra, hogy szörnyetegnek tarts magad…

-          De igen. Ránéztem és… egyszerűen rabul ejtett…- Hermione nem tudta folytatni a mondatot, mert ismét kitört belőle a zokogás.

-          Nyugodj meg kicsim!- mondta Mrs. Granger, és átölelte lányát.

*KOPP-KOPP*

-          Ki az?- kérdezte Mione.

-          Ron vagyok. Tudod a szomszédból. Apukád mondta, hogy itt vagy. Bemehetek?

-          Egy pillanat!- kiáltotta Mrs. Granger lánya helyett- Hermione töröld le a könnyeidet, és beszélj azzal a fiúval!

Hermione megeresztett egy halvány mosolyt édesanyja felé, és kinyitotta az ajtót. Mrs. Granger kiment, Ron Knelt pedig belépett a szobába.

-          Hello…- köszönt Mione.

-          Hello… Miért rohantál el az előbb? Valami rosszat mondtam?- kezdte a fiú.

-          Nem, dehogy! Csak tudod… nem rég halt meg a barátom… autóbalesetben…- Hermione száján majdnem kicsúszott, hogy megölték, ez pedig hatalmas bonyodalmakhoz vezetett volna. Hiszem a mugli világban egyáltalán nem átlagos, ha megölnek egy 16 éves fiút.

-          Sajnálom- mondta Ron Knelt.

-          Amikor bemutatkoztál, rám tört a sírás, mert… mert a barátomat is Ronnak hízták, Ron Weasleynek…- Hermione arcán újabb könnycseppek folytak le.

-          Ne sírj Hermione! Nem akartalak megbántani! Ha úgy jobban tetszik, hívj csak nyugodtan Joshnak. Ez a középső nevem.

-          Tudom, és köszönöm… Josh- Hermione elmosolyodott. Örült a fiú kedvességének.

-          Honnan költöztetek ide?- váltott témát Mione.

-          Londonból- válaszolta Josh.

-          Jah… Anyuék már mondták…

-          Te sokat jársz fel Londonba?

-          Nem igazán. Évente háromszor. Kétszer a King’s Cross-ra, és egyszer megvenni az iskolai holmikat.

-          Aha… És hová jársz suliba? Én a Szent George-ba.

-          Én… öhm…- Mione nem tudta, mit feleljen. Az igazat csak nem mondhatta?- A Roxfortba…

„Jézusom, mibe keveredtem?” Gondolta Hermione.

-          Az hol van?

-          Öhm… Dingwall-ban… Skóciában…

  Hirtelen ez volt a legtávolabbi város, ami Hermione eszébe jutott.

-          És… Jó itt lakni?- kérdezte a lány, még mielőtt Josh valamit is kérdezhetett volna, az iskolájáról.

-          Igazából az én sulim is bentlakásos, és csak a múlt héten jöttem haza.

-          Értem…- Hermione számára kezdett egyre kellemetlenebb lenni a helyzet. Olyan monoton és gépies volt. Ha az egyik kérdezett valamit, a másik válaszolt.

-          Nincs kedved itt maradni vacsorára?- kérdezte a lány. Megpróbálta barátságosabbá változtatni a hangulatot.

-          Lenne, de haza kell mennem… Mi lenne, ha helyette holnap elmennénk moziba?

-          Még meggondolom… Majd hívlak…

Másnap Hermione nyugodtan ébredt. Már jó ideje érezte, hogy mit gondol éppen volt barátja. Úgy, mint ahogy Harry tudja, mire gondol Voldemort. Ezt a kapcsolatot, még Ron halála sem tudta megszakítani. Aznap reggel, Mione biztosan tudta, hogy Ron boldog. Örült annak, hogy Hermione végre újra jól érzi magát.

Úgy dél körül megcsörrent a telefon a Granger házban. Hermione vette fel.

-          Halló?

-          Szervusz Hermione! Josh vagyok.

-          Hello Josh! Hogy vagy?

-          Köszi, jól. Akkor jössz a moziba?

-          Hát… igen. Mit nézünk meg?

-          Valami vígjátékot, a boszorkányokról.

-          Az jó!- Mione hangjában, valami, Josh számára érthetetlen cinkosság hangzott- Imádom a boszi… s filmeket!- nem akarta azt mondani, hogy a boszikat, hiszen Josh számára nem léteztek boszorkányok.

-          A film 6-kor kezdődik. Háromnegyed 6-ra átmegyek. Rendben?

-          Persze! Várlak, szia!

-          Szia!

Lerakták a kagylót.

-          Hagyj békén, Ron!- mondta félhangosan Mione. Érezte, hogy Ron, ha ott lenne, gúnyolódna a vele. Egyre inkább tekintette a fiút legjobb barátjának, mintsem szerelmének. Már nem volt bűntudata, hiszen még mindig szerette Ront, csak már nem úgy, mint régen.

Pontban háromnegyed 6-kor, Josh csöngetett, és a mozi felé vette az irányt Hermione-val az oldalán. A lány élvezte a filmet. Furcsa volt számára, hogy 6 éve, még ő is gonosz vénasszonyoknak képzelte a boszorkányokat. Hát igen. Ez az elképzelése már rég szertefoszlott. A mozi után még sétáltak egy kicsit.

-          Nincs kedved körbevezetni a városban? Tudod egész héten csak otthon voltam és a boltban.

-          Persze! Csak… hát sötét van. Majd inkább holnap délellőtt, meg most haza is kéne mennem.

Másnap az egész délelőttöt a város kis parkjában töltötték. Rengeteget beszélgettek, meséltek egymásnak a barátaikról, de szerencsére többet nem került szóba a Roxfort.

-          Tudod, Ronnal és Harryvel nem mindig voltunk jóban. Túlságosan is okoskodó voltam, egy kis „okos tojás”.  Aztán megismerték a valódi énemet.

Kimeríthetetlenül sok témát találtak. Mione szinte minden titkát elmesélte Joshnak, egy kivételével. Nem merte elmondani neki, hogy ő valójában boszorkány. Emiatt újra bűntudat szállta meg a lányt, de ezt az érzést elnyomta a félelem. Mione félt, hogy ha fény derülne titkára, Josh nem akarna vele lenni. Volt egy általános iskolás barátnője, akinek megmondta, hol van évközben. Azóta Hermione nem hallott róla semmit. Nem akarta, hogy ugyanez legyen Joshsal is, mert… talán már több volt számára egyszerű barátnál… jóval több.

A végzetes délutánt is beszélgetéssel töltötték Hermione szobájában.

-          De miért mentetek be, ha valójában mindannyian féltetek?- értetlenkedett Hermione.

-          Fogalmam sincs… Be akartuk bizonyítani a többieknek, hogy bátrabbak vagyunk náluk…

-          Eljátszottátok, hogy fertőző betegek vagytok, hogy ellophassátok az igazgatóiból az egyik serleget? És mindezt azért, hogy bebizonyítsátok, hogy bátrak vagytok?

-          Hát igen… De mesélj valamit te is! Semmit nem tudok arról, miket csinálsz a barátaiddal?

-          Én… Nekem el kell mondanom valamit. Én szóval… bosz…- Mione nem tudta befejezni vallomását, mert két hangos kiáltás hallatszott a konyhából. Mr. és Mrs. Granger utolsó sikolya…

-          Állj!- kiáltotta Hermione az ajtó felé induló Joshnak- Voldemort ellen neked nincs esélyed… és nekem se sok…- Mione arcáról vízesésként zuhogtak le a könnycseppek.

-          Ki az a Voldemort?- kérdezte Josh.

-          Egy feketemágus… a legnagyobb… megölte a szüleimet… és Ront… - a lány hangja el-elcsuklott.

-          Mione! Varázslók nincsenek…

-          De vannak… rengetegen, de már nem sokáig… Voldemort elpusztít mindenkit- zokogta a lány, miközben a ládájában kutatott pálcája után- Az előbb elkezdtem elmondani… hat éve egy mágusiskolába járok… Voldemort megölte Ront… és most engem akar…

-          De miért?

-          Hogy legyengítse Harry…

-          Hermione, ennek nincs semmi értelme… Ha igaz, amit mondasz, ez a Volde akárki miért nem ért már fel?

-          Mert a szobán védővarázsok vannak, de Voldemort fél perc múlva megtöri őket… Állj félre… már itt vannak…

Egy élénk kék fénycsóva jelezte, hogy megtörték a védelmi átkokat, és a következő pillanatban fel is hangzott, a már jól ismert sátáni kacaj…

-          Hermione… Csak nem hitted, hogy megállíthatnak a gyenge átkaid…- mondta Voldemort fagyos hangján. Felemelte a kezét, és pálcáját Joshra szegezte.

-          Őt ne bántsd! Mit ártott neked?- könyörgött Mione, mindhiába.

-          Adava Kedavra- mondta nyugodt hangon Voldemort. Josh holtan esett össze.

-          NEEEEEE- sikította Hermione, és ráborult a fiú holttestére.

-          ADAVA KEDAVRA- kiáltotta újból Voldemort, Hermione háta felé.

Hermione testéből kecsesen szállt ki az élet. A lány többé nem látott semmit, és nem is érzett semmit.

VÉGE