A Tiltott Rengeteg

- Úristen fiúk, el se hiszem! Az első meccsünk, és ilyen előnnyel győztünk! Harry, Ron fantasztikusak voltatok! – örvendezte, miközben bevonultunk a Griffendél-toronyba.
Én is, csak úgy, mint rengeteg társam, hihetetlenül boldog voltam a győzelmünk miatt.
Mindenki piros-arany ruhát viselt, és hasonló színekben pompázó oroszlános zászlókat lebegtettek.
- És láttad, amikor Ginny bedobta a 30-dik pontot? El se hiszem hugi, hol tanultál meg ilyen jól játszani?
- Tudod Ron, van 5 kviddics-mániás bátyám, nem volt nehéz!
Mindenki kiabált, és ugrált örömében. Harry-t a vállukra emelve vitték körbe a toronyban, és mindenki kezet akart rázni vele.
Mikor elért hozzánk, lemászott a tömeg tetejéről, és oda jött.
- Hermione, de jó, hogy el tudtál jönni! Ha ezt ki hagytad volna…
- Abba jobb bele se gondolni! – mondtam fülig érő szájjal, és megöleltem barátaimat.
Igaz, prefektus voltam, de most az egyszer megengedtem, hogy tovább tartsák a bulit. De csak egy órával engedtem a takarodón, mert ünnep ide, öröm oda, akkor is másnap tanítás volt!
Mikor egy órát ütött az óra, elkezdtem a hálótermek felé terelni a diákokat (egyedül, mivel Ron az egyik sarokban aludt a sok vajsör hatására). Sokak még maradni akartak, de nem volt mese, menniük kellett.
Miután már csak mi hárman maradtunk lenn, segítettem eltámogatni Ront az ágyáig, majd elköszöntem Harry-től, és én is nyugovóra tértem.
Boldog voltam. Ez a rémes nap, mégis szépen végződött.
Másnap miután felébredtem, rögtön lementem reggelizni, mivel kicsit tovább aludtam a kelleténél. Barátaim már javába reggeliztek mire oda értem.
- Sziasztok! – köszöntem sietősen, és leültem Harry mellé.
- Szia!
- Reggelt… - köszönt álmosan Ron
Nem beszéltünk többet, mert én igyekeztem minél gyorsabban megreggelizni, ők pedig még fáradtak voltak. Miközben a rántottámat piszkáltam, elővettem a számmisztika könyvem, és elkezdtem olvasgatni.
Hirtelen McGalagony rohant mellém.
- Miss. Granger, azonnal jöjjön velem!
Olyan hangosan kiáltotta, hogy a félig alvó Ron is felriadt.
Tudtam, hogy baj van, mert ajkait penge vékonyra szorította és orrcimpái is remegtek.
Miután kiértünk a nagyteremből, egyenesen a pince felé vettük az irányt, de a lejáratnál hirtelen megálltunk.
- Ehem… Professzor… - próbáltam megszólítani, de olyan szúrósan nézett rám, hogy belém fulladt a szó.
Vártunk egy kis időt, mire a feljáró alján megjelent a szőke Mardekáros.
- Malfoy, Granger, jöjjenek velem! – ismételte a professzor, és elindult felfelé a lépcsőn.
Kérdően néztem Malfoy-ra, de ő csak elhúzta a száját és lehajtotta a fejét. Te jó ég. Lehet, hogy meglátott az egyik tanár? Pont benyitott miközben tegnap délután megcsókolt a pincében? Halálra voltam rémülve.
Egyenesen McGalagony irodájába mentünk. Ott intett egyet, hogy üljünk le, majd ő is helyet foglalt.
- Megtudhatnám, mit keresett tegnap a kviddics meccsen, miközben a Piton professzor által kiszabott büntetését kellett volna végeznie, Miss. Granger? – mondta egy levegővel, az idegességtől remegő hangon.
Kissé megkönnyebbültem, de amikor jobban bele gondoltam, ismét elszorította mellkasom az idegesség.
- Malfoy! Magának kellett volna jelentenie, hogy Granger nem jelent meg!
A szőke fiú ránézett a professzorra, és lassan vontatottan ezt felelte.
- Nem hiszem, hogy azért kellett volna ugrálnom, mert Granger inkább szórakozott, minthogy a dolgát végezte volna.
- Malfoy! Ezt nem engedheti meg magának! – kiabálta McGalagony – Ezért büntetést kap!
- Ne! – mondtam hirtelen és felálltam – nem Malfoy hibája professzor.
Mindketten kérdően néztek rám.
- Én mentem el engedély nélkül. Megjelentem a kellő időben, megvártam, amíg Piton professzor elhagyja a termet, majd megfenyegettem Malfoy-t, hogy megátkozom, ha egy szót is mer szólni. Ezután elmentem megnézni a kviddics meccset, mert nem akartam takarítani… - fejeztem be a hazugságomat.
Malfoy döbbenten nézett rám, McGalagony pedig meg se tudott szólalni a döbbenettől és a dühtől.
- Granger… Hatalmasat csalódtam magában… Büntetést kapnak mindketten! Legyenek 8-kor a nagykapu előtt. És most indulás az órájukra… Azonnal… - mondta méregtől remegő hangon.
Éreztem, hogy ezúttal tényleg nagyot csalódott bennem. És azok alapján, amit mondtam, nem is voltam meglepve. De nem akartam, hogy Malfoy kapjon miattam, miközben a javamat akarta.
Miközben a pincetermek felé mentünk, egy szót se szóltunk egymáshoz, majd hirtelen Malfoy törte meg a csendet.
- Még hogy megfenyegettél… muszáj tönkre tenned a hírnevem? – kérdezte félig viccelődve, félig szemrehányóan.
Ránéztem, és csak mosolyogtam.
- Igazad van. – mondtam színpadiasan – azt kellett volna mondanom, hogy felajánlottad, hogy elvégzed helyettem a munkát, és…
- Jól van, felejtsd el, hogy mondtam bármit is! – mondta félbeszakítva mondandómat, majd mindketten elnevettük magunkat.
Ezután már csak csöndben mentünk a folyosón, majd mikor megérkeztünk a terem elé,  a „szőke herceg” hirtelen megállt.
Hátra fordult és a szemembe nézett. Nem értettem, mit akar.
- Menj Granger! – mondta fagyosan.
- Mi van? – kérdeztem értetlenül.
- Indulj már! Menj be te előbb! – mondta, mintha egy értelmi fogyatékosnak magyarázna.
Szemöldököm felvonva ránéztem, majd bementem a terembe.
Mikor benyitottam minden szem rám szegeződött, ezért egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Gyorsan a helyemre siettem, és hallottam, hogy Malfoy is bejön mögöttem.
- Áh, így már teljes a létszám. – szólt egy barátságos hang a tanári asztaltól.
Épp a cuccaimat pakoltam ki, mikor felfogtam, hogy mit is hallottam. Döbbenten kaptam fel a fejem, és még jobban meglepődtem, mikor az asztal mögül egy régi ismerős nézett vissza.
- Lupin professzor? – kérdeztem a kelleténél kicsit jobban csodálkozva.
- Üdvözöllek titeket is. Nektek is elmondom, hogy Piton professzor rám bízta a mai óráit, mivel sürgős elintézni valója akadt a Minisztériumban.
Oldalra nézve láttam, hogy barátaim még meglepettebben néztek rám, mint én Lupinra. Nem értettem mi a bajuk, ezért csak egy kérdő tekintettel válaszoltam. Erre Harry Malfoy felé biccentett fejével.
Hát persze! Nem értik, mit csináltam Malfoyjal… Mármint, hogy miért késtünk.
Csak megráztam a fejem, és intettem, hogy óra után elmondom.
Az óra kellemesen telt – volna, ha nem kell ismét Parkinsonnal együtt dolgoznom.
Hamarabb végeztem, mint ő, ezért a székemben hátradőlve figyeltem.
- Ne röhögj hangosan, ha hirtelen még egy karja nő. – súgta a fülembe a mögöttünk lévő padból egy lusta, vontatott hang.
Én erre csak mosolyogtam egyet, és a biztonság kedvéért megnéztem, mit csinál Pansy.
Az óra végén elmondta barátaimnak a történetet (kicsit persze ismét változtattam rajta), majd együtt mentünk a többi óráinkra.
Vacsora után egy órát tanultam, majd mikor megláttam, hogy tíz perc van még nyolcig, elindultam a főbejárat felé. Harry és Ron bíztatóan elköszöntek („Hajrá, ki fogod bírni!”), majd kiléptem a portré lyukon.
Mikor leértem, Malfoy már ott volt, és Friccsel együtt vártak.
- Már megint ki késik, Granger? Nem tudsz egyszer időben elindulni? – fogadott gúnyosan a fiú.
- Dolgom volt. – hazudtam
- Csak azt ne mondd, hogy a hajadat csináltad, mert nem veszem be… - mondta halkan és vontatottan, egy gúnyos mosollyal.
Friccs a szemét forgatta.
- Elindulhatnánk végre? Lesz még elég időtök egymás mardosására.
Az erdő felé vezetett a vén gondnok, majd megálltunk a szélénél.
- Jó utat. – mondta, majd sarkon fordult.
- Hé! – szólt utána Malfoy flegmán.
Friccs visszafordult és várta a folytatást.
- Mégis mit kell csinálnunk?
Gonosz vigyor jelent meg ráncos arcán.
- Állítólag egy új állatfaj jelent meg az erdőben. Meg kell keresnetek.
- Kíséret nélkül? – kérdeztem kissé megijedve.
- Az iskola legjobb tanulóinak ez nem jelenthet gondot. Jó utat. – ismételte, majd ott hagyott.
Aggódva néztem az erdő felé. Malfoy rám nézett, és egy önelégült mosoly jelent meg az arcán. Sokkal bátrabbnak tűnt, mint elsőben, amikor szintén az erdőbe kaptunk feladatot.
- Min nevetsz? –kérdeztem.
- Azon hogy mennyire félsz. – mondta egy fellengzős mosollyal.
Elindultunk befelé. Mikor már egy jó ideje mentünk, hirtelen megszólaltam.
- Miért?
Ez volt az a kérdés, ami már nagyon sok ideje bennem volt. Malfoy csak kérdően nézett rám.
- Mit miért?
Sóhajtottam egyet.
- Miért… Miért… Miért… -nem tudtam befejezni a kérdést, de e nélkül is megértette.
- Nem tudom. – hirtelen elkomolyodott.
Megállt, és hátát neki vetette egy fának. Én szembe vele álltam meg.
- Miden megváltozott. Amikor beléd rúgtam a lépcsőnél… És megláttalak. Egyszerűen más voltál – mondta lassan, maga elé bámulva.
- Igen… Én is észre vettem… Megváltoztál. És… Nem tudom. Nem tudom megfogalmazni az érzéseimet. – vallottam, és éreztem hogy kissé a fejembe szál a vér.
- Pontosan. – mondta lassan, még mindig maga elé nézve.
Így álltunk még egy pár percig, majd megtörte a csendet.
- Induljunk.
Elindultunk még midig hallgatva. Kavarogtak a gondolataim. Ezek szerint ő is hasonlóan zavarodott volt (csak volt?).
Gondolataimból a mellettünk lévő bokorból hallatszó reccsenés zökkentett ki. Ijedtemben lemerevedtem, és csak annyi erőm maradt, hogy Malfoy mögé álljak, aki már elő is rántotta, támadásra kész pálcáját.
A következő másodpercek feszült csendben teltek. Én Malfoy válla mögül leskelődtem ki (amihez lábujjhegyre kellet állnom, mert nem volt egyszerű egy nálam másfél fejel magasabb fiú esetében), ő pedig még mindig rezzenéstelenül figyelte a bokrot. Jól esett a testéhez simulnom, mert védelmet árasztott.
Hirtelen megint megzörrent a bokor és előugrott belőle… egy nyuszi.
Annyira megijedtem, hogy már egészen a hátába fúrtam az arcom, ő pedig szabad kezével hátra nyúlt, és a derekamat fogta.
Én nem láttam, hogy a támadónk csak egy kis ártalmatlan tapsifüles, ezért továbbra is mögötte bujdostam, és a talárját szorítottam.
Ő nevetve hátra fordult, és rám nézett.
- Ne aggódj, legyőztem a vérszomjas-nyuszit. – mondta gúnyosan.
Felnéztem rá. Majd kinéztem mellette, egyenesen a „vérszomjas-nyuszira”.
- Csak… egy… nyuszi…?- kérdeztem levegő után kapkodva
- Igen. Ne félj, hacsak nem egy répa vagy, nem veszélyes. – mondta lassan, és gúnyosan.
- Ha jól emlékszem te se voltál bátrabb hat éve.
- Mire gondolsz?
- Arra, amikor sikítva rohantál ki az erdőből… - mondtam egy gúnyos mosollyal – A nagy Draco Malfoy!
Hirtelen ki tört belőlem a röhögő görcs.
- Ott sikítoztál, hogy „Segítség!”, és rohangáltál addig, amíg meg nem találtunk. Majdnem összecsináltad magad!
- Nem volt vicces… - mondta kissé elszégyellve magát.
- Dehogy nem!
- Most véged Granger! – mondta és elkezdett üldözni.
Én menekültem előle, egyre mélyebbre az erdőbe.
- Állj meg Granger, úgyse úszod meg!
- Kapj el, ha tudsz! – kiabáltam hátra, és közben nevetve futottam előle.
Hiába voltam nagy előnybe, előle nem volt könnyű menekülni. Mikor kiértünk egy ritkásabb területre, hirtelen elkapta a derekam, és fordult velem egyet a tengelye körül. Egy fának lökött, vigyázva, nehogy erősen lökjön, majd hogy hatásosabb legyen a két karomat a fejem mellé emelte.
- Jól van, elkaptál! –mondtam nevetve
- Kérj bocsánatot! – mondta kihívóan, és közel hajolt hozzám.
- Azt már nem – mondtam.
- Dehogy nem – mondta, és meg puszilta az arcom.
- Nem fogok bocsánatot kérni!
- Majd meglátjuk. – mondta, majd ismét az arcomhoz emelte ajkait.
De már nem csak az arcomat csókolgatta. Lassan körbe csókolt, de vigyázva, nehogy a számat elérje, majd a nyakamat kezdte ellepni. A fejemet önkénytelenül is felszegtem. Ő lassan elindult visszafelé, és már a fülemet puszilgatta. Majd ott megállt, és bele súgta.
- Nos? Hajlandó vagy végre bocsánatot kérni?
- Rendben, bocsánat. – mondta megadva magam.
- Végre. – mondta, és ezúttal nem felejtette el a számat is beiktatni a kis „körútjába”.
Elengedte a karomat, és én a nyakába fontam. Ő átölelte a derekam, és így csókolóztunk tovább. Éreztem, ahogy a gyomromban elfogott az a kellemes remegés. Lassan felcsúsztatta kezét a blúzomba, és a hátamon éreztem puszta érintését. Szabad kezével közben kigombolta taláromat, majd kibujtatott belőle. Én is elkezdtem bontani a talárját, majd inge gombjait. Ő is elkezdte lassan kibontani a blúzomat. Mikor már csak a melltartóm volt rajtam elkezdte simogatni a hasamat, majd feljebb tolta a kezét. Én időközben levettem róla az ingét, és a bőrömön éreztem erős testének érintését.
A fához dőlve csókolóztunk, majd egyszer csak a derekamnál fogva elhúzott, és egy üres területen a földnek döntött. Rajtam feküdt, és úgy csókolgatott. Majd felhajolt, és szőke tincsei a szemébe lógtak. Én kis simítottam arcából, és magamhoz húztam a fejét. Tovább csókolt, és végig ölelt. Én karjaimat a nyakába kulcsoltam, ő pedig simogatta a testem. Egyik kezével a combomat, másikkal az arcom. Combomat simogató keze elkezdett egyre feljebb csúszni, majd egyszer csak…
Egy reccsenést hallottunk a fejünk fölül. Én egy pillanatra felnéztem, de ő visszadöntött, és a fülembe suttogta:
- Ne törődj vele. Csak egy nyuszi.
Tovább simogatott, majd hirtelen vad csörtetést hallottunk a bokrok felöl. Riadtan pattantunk fel, és egyenesen a talárunk felé rohantunk. Felkaptuk a földön heverő pálcáinkat, és ingünket. Kapkodva bújtunk bele, és közben végig a bokrok felé tartottuk pálcáinkat. Egymásnak vetettük a hátunkat, hogy ne érhessen váratlan támadás hátulról se.
- Mi volt ez szerinted? – kérdeztem halálra rémülve.
- Nem tudom, de jobb lesz, ha megyünk. – mondta, és visszaoldalaztunk a talárjainkhoz.
Felvettük a földről, és elindultunk kifelé. Egy ideig csak lassan mentünk, majd egy újabb reccsenés futásra késztetett. Éreztem, hogy Draco nem fél annyira, mint én, de azért igyekezett ő is minél hamarabb elhagyni az erdőt.
Mikor végre kiértünk, már halálra voltam rémülve, és hirtelen térdre rogytam a zöld pázsiton, ahogy megálltam. Görcsös sírásban törtem ki. Összekuporodtam a füvön, és nem tudtam abba hagyni a zokogást. Draco mellém sietett, és nyugtatóan a hátamra tette a kezét.
- Már vége, nyugodj meg Hermione!
Felnéztem rá.
- Gyere ide. – mondta, és magához húzott.
Jó érzés volt oda bújni hozzá.
- Mi-a-fene-volt-ez? – kérdeztem.
- Nem tudom. De szerintem jobb is, hogy nem tudtuk meg. – mondta őszintén – megnyugodtál? – kérdezte pár perccel később.
- Igen. Kösz. – mondta, és felálltam.
A kastély felé vettük az irányt. Mikor megérkeztünk, rám nézett. Tincsei rendetlenül lógtak a szemébe. Szürke szemei aggodalmat árasztottak.
- Ne félj, már jól vagyok. – mondtam.
- Honnan tudod…
Én csak egy mosollyal feleltem, majd egy futó puszit nyomtam a szájára, és elindultam a torony felé. Visszatekintve láttam, hogy a fejét fogva gondolkozik valamin, és elindul a pincéje felé.
Az ágyamban még sokáig járt az estén az eszem. Milyen jó is volt Dracoval a fának dőlve… Milyen erős, és férfias. Megnyugtató vele lenni. Mindenki azt gondolja, hogy ő csak kihasználja a lányokat. Pedig ha egyszer szerelmes, akkor a lánynak a világon mindent meg ad. Az összes elfojtott szeretetét ilyenkor egy személyre irányíja, és ez szinte sugárzik belőle.
Tavaly láttam ilyennek utoljára. Amikor azzal a külföldi lánnyal járt. Egyszer láttuk csak a lányt, indulásnál az állomáson. Szép volt. Magas, barna bőrű, zöldszemű, barna hajú. Még csodálkoztunk is, hogyan tetszhet egy ilyen lánynak egy Malfoy-féle kis patkány. Már értem… nagyon is.
Arra is emlékszem mennyire ki volt borulva, amikor szakítottak. Egész nap meg se szólalt, csak ült egymagában, és egy hét után a gyengélkedőn feküdt. Ki se engedték legalább egy hétig. Nem evett semmit, csak magába fordulva gondolkozott. Szegény, életemben először akkor sajnáltam. De akkor az egész iskola. De persze nem akarta sajnáltatni magát, ezért amikor kijött a gyengélkedőről, a szokottnál is undokabbul viselkedett mindenkivel…
Az emlék hatására egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. De ez hamar el is tűnt, amikor egy másik kérdés furakodott az agyamba.
Mi volt az az erdőben?

***