Másnap reggeli közben Draco még mindig dühös volt. És ezen cseppet sem javított Pansy Parkinson, mikor a bocsánat kérés szándékával, oda ment hozzá.
- Figyelj, Draco, ha a miatt vagy dühös, hogy tegnap nagy számnak tartottam, hogy egy lány magánál tartja a képed, bocs, tudom jól, hogy minden lánynál van képed, nálam kettő is…
- Mi? Dehogy is, hagyjál már! Nem kell, hogy mindenki rajongjon értem, és hogy minden lány odáig legyen értem! Semmi szükségem erre, érted? Dobd csak ki nyugodtan azokat a képeket!
Draco dühösen felpattant az asztaltól, és kirohant a Nagyteremből. A lépcsőnél aztán megállt, és dühösen elkezdett járkálni fel-alá.
- Draco, mi történt?
- Mondtam már Pansy, hagyjál békén! – mondta hátra se fordulva.
- Ne sértegess, kérlek…
Draco hátra fordult, és Hermione állt mögötte.
- Jaj, bocs, azt hittem Pansy vagy… Gyere. – mondta, és megfogta a lány karját, hogy levezesse a pincébe. Ott aztán egy sötét, félre eső sarokba húzódtak.
- Na, itt már nem lát senki, mondhatod!
Draco részletesen beszámolt a tegnap estéről.
- És ez mind az után történt, hogy az udvaron voltatok?
Hermione abszolút össze volt zavarodva.
- Veled mindig akkor történik valami, ha én nem látlak?
- Hát, úgy tűnik – mosolygott Draco.
Draco-t hihetetlenül megnyugtatta a lány jelenléte.
- És komolyan egy ilyen dumával ráztad le Parkinson-t? „Ha átkutatnád az összes lány fiókját, egy képet rólam biztos találsz mindegyiknél”… Draco… Hihetetlen vagy! – mosolyodott el a lány.
- Hát igen… na jó, csak jobb nem jutott eszembe… Ezt hallgatom tőled is, Snay-től is már lassan 3 napja…
- Legalább neked nem beszélek fölöslegesen!
Draco hihetetlenül jól érezte magát a lány társaságába. Ekkor megszólaltak a harangok, az első óra kezdetét jelezve.
- Mi az első órátok? – kérdezte a fiú.
- Itt lesz bájitaltan.
- Akkor jobb lesz, ha előbb megyek be a terembe, velünk lesz órátok. Majd még beszélünk, szia!
A pillanat hevében Draco egy puszit nyomott Hermione arcára. A lány erre teljesen elvörösödött, és zavarában csak ennyit tudott kinyögni:
- Sssz… szia…
Draco besietett a terembe, de mivel még nem volt ott Piton, mindenki a terem előtt várakozott. Gyorsan oda ment Crack-hoz és Monstro-hoz. Látta, hogy Hermione is csatlakozik a Potter-Weasley pároshoz. Ekkor Pansy éles hangjára lett figyelmes.
- Na mi van, Granger? Lassabban mozogsz, mint a többiek? Csak nem a sárvéred lassítja a tempód?
- Szállj le rólam Parkinson.
- Igen? Mert különben hívod Potty-babát, és jól megver? Szerintem nem is lát engem azzal az idióta szemüvegével.
- Jobb is így neki, hidd el… - vágott vissza Hermione, és Draco halkan megmosolyogta a dolgot.
- Ne kötözködj velem Granger, mert nagyon megbánod!
- Hűha, szólj, ha félni kell…
- Most, Granger! – mondta, és a lánynak rontott.
Draco ezt látva, gyorsan közéjük állt. Nagy termetével nem volt nehéz szétválasztania a két nála másfél fejjel alacsonyabb lányt. Pont úgy állt meg, hogy kezeit széttárva Hermione-t védte. Mikor viszont látta, hogy a többiek értetlenül néznek rá, megint rögtönzött, és be is jött.
- Ne mocskold be a kezed Pansy! – mondta gonoszul.
- Igazad van Draco! – vigyorgott a róka képű lány, és elindult a barátnői felé.
- Mi folyik itt? Draco, megmagyaráznád?
- Igen tanár úr, rendet tartok!
- Akkor jó. Most mindenki befelé.
Draco is elindult a tanterem felé, és miután elfoglalta helyét, tekintete találkozott Hermione-val. A lány egy mosolyt villantott felé, köszönet kép, és gyorsan visszafordult Potter-hez.
Óra után miközben mentek kifelé, Hermione finoman meghúzta a talárját ezzel jelezve, hogy menjenek vissza a sötét sarkukba. Miután kiértek, Draco biccentet egyet, mintha csak a levegővel kommunikálna, és megállt az ajtóban. Hermione valamit mondott a barátainak, és elindult a sarok felé. Miután az utolsó Mardekáros is elhagyta a termet, Draco követte a lány.
- Beszélni akartál?
- Igen, kösz, hogy megvédtél.
- Igazság szerint Parkinson-t védtem…
A lány értetlen tekintetét látva kiegészítette a mondatot.
- Emlékszem még, harmadikból, milyet ütsz… Parkinson már a gyengélkedőn lenne…
Hermione-nak leesett miről beszél a fiú.
- Jaj, Draco, ne haragudj a miatt, iszonyat dühös voltam.
- Semmi gond, megérdemeltem. – mosolygott Draco.
Ekkor hirtelen oldalra nézett, és hangsúlyt váltott.
- És ha még egyszer akárcsak meglátlak Pansy közelében, nem úszod meg, mocskos kis sárvérű.
Hermione nem értette, miről beszél Draco. Aztán, meglátta a közeledő Mardekáros fiút, és megint kapcsolt.
- Idefigyelj Malfoy, engem nem tudsz megrémíteni. És nehogy azt hidd, hogy előbbre való vagy! Inkább származok mugli családból, mint egy olyanból, mint te! – mondta gyilkos pillantást vetve a fiúra. Majd mikor sietős léptekkel távozott, a hatás kedvéért, még bele is ment Draco-ba.
Draco nagyon büszke volt magukra, ezért a kis színjátékért. Hermione elég intelligens volt ahhoz, hogy elsőre átlássa, és átélje a dolgokat.
Mikor kifelé tartott a kastélyból a (szintén Griffendélesekkel együtt tartott) legendáslények-gondozása órára, valaki elkapta a kapuban, és berántotta a kapualjba. Ezen igen erősen meglepődött, mert nem volt olyan könnyű őt csak úgy, ide-oda ráncigálni. A hátát a falnak vetették, és gallérjánál fogva fejét is a falnak nyomták. A hirtelen döbbenettől, és az ütés erejétől, egy ideig nem látta támadóját, de aztán kiélesedett előtte a kép.
- Potter? Te meg mi a fenét csinálsz?!
- Idefigyelj Malfoy, ha nem szállsz le Hermione-ról, nagyon megbánod!
- Engedj már el Potter – mondta, és ellökte magától a fiút. – Ne aggódj, nem fogom bántani a kis barátnődet! Csak elbeszélgettem vele.
- Ha csak egy ujjal is hozzá mersz érni én esküszöm neked… - már soha nem tudjuk meg mire esküdött volna Potter, mert ekkor Hermione jelent meg az ajtóban,
- Harry?! Te meg mit csinálsz?
- A drága kis barátod félt téged Granger. És ha nem száll le rólam, akkor lesz is mitől…
- Én szóltam Malfoy…
- Miért bántanám Granger-t? Nem mocskolom be vele a kezem! – mondta, és lesújtó pillantást vetett Hermione-ra. – és most mielőtt bárki meglát veletek… viszlát Potter. Majd ha a kis barátnőd nem lesz jelen, hogy megvédjen, még beszélgetünk…
Azzal elment. Hátra pillantva látta, hogy Hermione Potter-t szidja. Komolyan azt hitte az a kis „túlélő”, hogyha akart volna, nem tudott volna már rég ártani a lánynak? Nagyon kevésre tartja.
Mikor oda ért az erdő szélére, a barátai már izgatottan várták.
- Draco, végre itt vagy! Képzeld, az új lány elájult az erdő szélére nézve!
- Tudtam én, hogy bolond az a lány, de hogy ennyire… - mondta Pansy, dicséretet várva – össze-visszanyögött mindenféle lovakról, meg halálról, és elájult.
- Elájult? És most hol van? – kérdezte Draco leplezetlen aggodalommal.
- Ott fekszik. – mutatott Pansy az erdő szélére.
- És senkinek se jut eszébe esetleg felvinni a gyengélkedőre?! Áh… - dühöngött Draco.
Oda sietett az ájult testhez, és térdelt mellé. Óvatosan megemelte a fejét, és az ölébe tette.
- Snaylin? Snaylin, jól vagy?
- Lovak… ne… hagyja őket… apu… anyu… Cornelia… ne… mit tett…
- Látod? Erről beszéltem.
- Engedj, felviszem a gyengélkedőre! – mondta Draco, és az ölébe vette a lány ernyedt testét.
Úgy kapta fel, mint egy tollpihét. Ugyan akkor vigyázott, nehogy túl erősen szorítsa a lányt. Gyorsan elindult a kastély felé, de félúton a lány résnyire kinyitotta a szemét.
- Mi… mi történt? – kérdezte a lány.
- Elájultál. Maradj nyugodt, felviszlek a gyengélkedőbe.
- Köszönöm… - mondta a lány, és a fiú nyakába tette a kezét. – nem érdemelem meg, hogy kedves legyél hozzám…
- Dehogy nem… De most pihenj, ne erőlködj. – mondta aggódva Draco.
A lány közelebb húzta magát a fiú mellkasához, és teljesen rásimult. A lány finom teste annyira összhangba került a fiú izmos alkatával, hogy Draco úgy érezte, nincs többé ő vagy a lány. Már egyek…
Mikor felérkezett a gyengélkedőbe, lefektette egy ágyra.
- Malfoy fiam, mit csinál itt? Mi történt?
- Elájult, Madame Pomfrey. – fordult a fiú a javasasszonyhoz.
- Te jó ég… Mi történt?
- Épp az erdőnél volt óránk, amikor meglátott valamit az erdő szélén, és elájult. Beszélt valamit lovakról, meg a családjáról, de az egész olyan zavaros volt.
- Thesztrálok…
- Mi? Ja azok a lovak? De azokat csak az látja, aki már… ilyen nincs…
Draco-ba a felismerés jeges fájdalma vágott… A lány látta meghalni a családját… Valaki megölte a családját és ő ezt végig nézte… Hát még csoda, hogy ilyen szomorú szemei vannak? De ki lehet ilyen könyörtelen, hogy hagyja ezt a fiatal lelket így megsebződni?
- Soká tart mire felépül?
- Nem, ma már elmehet, csak egy kis lelket kell önteni bele.
- És… esetleg itt maradhatnék vele?
- Maradj fiam, ha felébred szüksége lesz egy barátra.
- Köszönöm. – mondta Draco, és Snay ágyához húzott egy széket.
Délután Hermione is látogatást tett. Az arcán karmolás nyomok látszódtak.
- Jobban van már?
- Hát, azóta nem ébredt fel. Veled meg mi történt? – kérdezte Draco a lány arcán lévő sebek láttán.
- Reggelinél még a baglyok érkezése előtt elmentél. Jött egy leveled, de mivel a baglyod nem talált ott, felvitte magával a bagoly házba. Tanítás után ott jártam, és elhoztam a leveled… csak a baglyod nem kedvel…
- Ezt tette veled? Megkínzom azt a baglyot…
- Ne, ne tedd! Csak megvédte a gazdája tulajdonát. Itt a levél.
Draco átvette a véres kézből a pergamentet.
- Kösz. Menj, mutasd meg a kezed és az arcod Madame Pomfrey-nek.
- Rendben, mindjárt jövök.
Draco ránézett a levélre. A Malfoy család címere volt a pecséten. Izgatottan bontotta ki. Eszébe jutott apjának írt levele. Most végre megtudja ki az a Frederic Gother.

Draco!
Remélem nem a tanulásra szánt idödet pazarlod levélírásra. Gother még régebben a Minisztérium embere volt. Két éve viszont egy „tragikus balesetben” meghalt családjával. A halálfalók útjában állt. Tettem hozzá egy látogatást… Azt hiszem egy lányuk túlélte, de nem biztos… De miért érdekel ez téged? Ne ezzel foglalkozz, hanem tanulj.
Üdvözöl: Apád

Draco rosszul lett. A fájdalmas felismerés annyira hirtelen érte. Gother, hát persze, már emlékszik, hol látta ezt a nevet… Az apja likvidálási listáján. Az ő Apja… Megölte annak a lánynak a családját, aki mindenkinél fontosabb számára… Nem tudta mit tegyen. Legszívesebben kirohant volna a világból. A dühtől szaporán verő szíve szúrt a fájdalommal vegyes gyűlölettől… Ha most itt lenne az apja, olyat tenne vele, amit soha máskor még csak nem is gondolt… még akkor se, amikor megkínozta az anyját, és hónapokig emberi roncsként feküdt csak… még akkor se gyűlölte ennyire apját… A fantáziája csak úgy szárnyalt, és szörnyűbbnél szörnyűbb tetteket képzelt el… Senkit se gyűlölt még ennyire… még Potter-t se…
Ekkor megérkezett Hermione. A fiú feldúlt arcát látva, rögtön oda rohant hozzá.
- Te jó ég, Draco! Mi történt?
Draco átnyújtotta a levelet. Mikor Hermione a végére ért, döbbenettel a szemében emelte fel a fejét.
- Snaylin vezeték neve… - Gyorsan az ágy melletti éjjeliszekrényhez rohant. Ott a beteg-lapon elolvasta a lány teljes nevét. – Gother… - suttogta fojtott hangon.
Draco csak szótlanul bólintott…
- Ó, Draco, én annyira sajnálom…
- Ne tedd… - mondta ingerülten a fiú. Keze ökölbe szorult.
- Jobb, ha eszel valamit, nem ebédeltél, és már mindjárt vacsoraidő…
Draco gyomra görcsben volt a feszültségtől.
- Hogy tudsz te ilyenkor evésre gondolni?! – harsogta – Megölte, érted? Megölte! És ő végig nézte! – mutatott az ájult lányra.
- De erről nem te tehetsz! Azt se tudtad ki az a Frederic Gother!
- De az apám… ő megtette… Könyörtelenül megölte az egész családját, szemrebbenés nélkül, és meg azt is hagyta, hogy Snay végig nézze! És volt szíve életben hagyni utána! Hogy örökké ezzel a képpel éljen!
Draco halkabbra vette a hangját, szinte már suttogott.
- Az apám egy… szörnyeteg. Egy kegyetlen érzelmek nélküli korcs… gyűlölöm.
- Jajj Draco…
Hermione a fiú vállára tette a kezét. Draco felállt, így már sokkal magasabb volt, mint a lány. De az idegességtől remegő térdei nem bírták a hirtelen mozdulatot. Visszahuppant a székre.
- Gyere, jobb, ha most kimegyünk a levegőre. Már mindenki a klubhelységében van. Nincs senki a parkban, és az ablakból se látszanánk, sötét van kinn.
- Az se érdekel, ha meglátnak, Hermione! Hozzám soha, senki nem volt még ilyen kedves. És ezt nem tudom meghálálni… Nem akarom, hogy még titkolnod is kelljen. És bocsáss meg kérlek, minden szemétségemért…
- Ugyan Draco, ne emésztd magad ezen is!
- Nem, Hermione, komolyan mondom! Nem akarok hasonlítani az apámra… semmiben se…
- Draco, én nem haragszom rád! Gyere, menjünk ki! – ne aggódj, ma már nem ébred fel! – tette hozzá a lány, látva, hogy Draco aggódó pillantást vet Snaylin-re.
- Rendben. Köszönöm.
Kimentek a parkba, és leültek a tóparthoz, a fűzfa alá.
- Itt sírt a múltkor… az apám miatt.
- Draco, szeretném, ha valamit megértenél. Nem te tehetsz az apád tetteiről! Ne te bűnhődj miatta.
- Mindig is olyan akartam lenni, mint ő. Tiszteltem, felnéztem rá. Bármit tettem, azért tettem, hogy büszke legyen rám. Ő volt a példaképem… - hangja elcsuklott – ő, akit most mindenkinél jobban gyűlölök. Életemben először szégyellem a nevem. Nem akarok olyan lenni, mint Ő! – fakadt ki – Nem akarok érzéketlen gyilkos lenni, és nem akarok másoknak ilyen mértékű fájdalmat okozni.
Draco szép arcán egy könnycsepp futott végig. Majd életében először zokogásban tört ki. Hermione magához ölelte a fiút. Ez a fiú, aki mindig olyan erősnek tűnt, akiről minden lepergett, aki úgy tűnt képtelen érezni, most ott zokogott volt ellensége karjaiban. Volt ellensége legjobb barátja lett, és erre soha se gondolt volna. Már korábban is észre vehette volna, de apja elvakult elveit követve nem figyelt senkire, aki nem tiszta varázsló vérrel született… Úgy érezte, apja elvette életének egy fontos részét. A gyerekkort. Amikor barátokat gyűjthetett volna, és új ismeretségekre tehetett volna szert. De elvakultsága miatt nem tette. Apja befolyásából mindenkit megvetett, aki meglátása szerint nem érdemelte ki barátságát. És erre már nem lesz több esély. Ez az utolsó éve a Roxfortban, és utána valószínűleg halálfaló lesz. Nem szerezhet barátokat, és egyedül fog csatába menni. Egyedül fogja leélni hátra lévő életét, és egyedül fog meghalni… barátok nélkül. És erről apja tehet. Nem, nem lesz halálfaló! Ezek után képtelen lenne ártatlan embereket halálra kínozni, érzéketlenül, lelkiismeret-furdalás nélkül…
- Te nem vagy olyan, mint apád. Te nagyobb vagy nála! – mondta Hermione
- Ezt meg hogy érted? – kérdezte a lány öléből Draco.
- Te képes voltál bocsánatot kérni, szívből jövő bocsánatot. Képes voltál aggódni, azért akit szeretsz. Képes vagy szeretni, és képes vagy sírni. Képes vagy szerelemre, és képes vagy fájdalomra. Képes vagy érezni, és ez tesz nála nagyobbá.
A lány szavai úgy estek neki, mint a hűvös fuvallat a forró nyárban. Úgy érezte ezek a szavak, visszaadták elvesztegetnek hitt éveit. Reménysugár volt, sötét lelkében.
- Komolyan mondod?
- Igen Draco! Nem hittem volna, hogy bármiben is különböznél apádtól, de amióta ismerlek, ez a véleményem szertefoszlott.
- Hermione…
- Igen?
- Köszönöm…
A lány egyik kezével simogatta a fiú karját, a másikkal fogta a hideg, sápadt kezét. A fiú elgondolkozva nézte a tó tükrét. Hálás volt a lánynak, hogy vele van. Ha most egyedül lett volna, biztos magába rokkan. Sokáig ültek így a sötétben. Nem szóltak többet egymáshoz. Csak nézték a tavat, és hagyták, hogy a szellő simogassa arcukat.

…

- Neee!! Segítség, valaki segítsen! Ne! Apu! Mit csinál? Hagyja békén! Anyu! Hol van Cornelia? Cornelia! Corn… Ne… Ez nem lehet! Cornelia… Apu… Anyu… Gyűlölöm magát!!! Öljön meg!! Öljön meg engem is!!
- Nem, nem foglak. Szenvedj csak, mocskos kis pondró…
…
- Neeeeeeeee!!!!!
- Nyugodj meg, Draco! Csak álmodtad!
Draco még mindig Hermione ölében feküdt, de ezek a szörnyű emlékszerű hangok felébresztették.
- Mennyi az idő?
- Most… te jó ég… 3 óra.
- Ideje lenne vissza menni mielőtt észre vesz valaki.
Elindultak a kapu felé. A csarnokba érve, Draco Hermione felé fordult.
- Köszönöm, hogy mellettem állsz. Nem is tudod, mennyit jelent ez nekem. És még egyszer, bocsáss, meg kérlek! Nem érdemlem meg, hogy ilyen jó legyél hozzám, én…
- Draco Malfoy! Ha még egyszer bocsánatot kérsz, esküszöm, hogy haragudni is fogok! – mosolygott Hermione.
- Rendben. Akkor, jó éjt.
- Neked is.
Elköszöntek, és Hermione elindult a lépcsőn felfelé. Draco a Mardekár klubhelységébe. Mikor lefeküdt, még gondolkozott azon, ami tegnap délután történt. Ránézett az órájára. 5 óra… egy óra múlva amúgy is felkelne. És az álmatlan forgolódásnál értelmesebb dolgot is el tudott képzelni magának. Mondjuk, hogy meglátogassa a gyengélkedőt. Fel is kelt az ágyból, és elkezdett öltözködni. Mikor felöltözött, gyorsan elindult, le a lépcsőn, és mikor már majdnem elérte a klubhelységből kivezető kőfalat, valaki megszólalt mögötte.
- Mi van közted és Granger közt?
Draco ijedten fordult hátra. Azt hitte ilyenkor csak ő van fenn.
- Miről beszélsz Pansy?
- Ne add itt az ártatlant! Tudom, hogy vele voltál egész éjjel. És most is hozzá mész.
- Igen, vele voltam, és most a gyengélkedőre megyek. És nincs köztünk semmi. Nem, ez nem igaz… nem járunk.
- Jajj, de aranyos, és azt hiszed, hogy én ezt elhiszem?
- Nem érdekel, mit hiszel. – mondta, és indult volna ki az ajtón.
- Rendben van Draco. De pokollá fogom tenni a kapcsolatotokat! Mindenkinek elmondom, hogy fél 4-kor értél haza…
- És azt hiszed, el fogják hinni? Olyan valószínű, hogy én egy sárvérűvel voltam egész éjjel? Senki se fog neked hinni. – mondta, és hátat fordítva a lánynak kilépett a folyosóra.
Mikor felért a gyengélkedőre, csak egy ágy volt lefüggönyözve. Oda lépett, és elhúzta. A lány ott feküdt. Gyönyörű szőke haja úgy omlott le vállára, mint a hajnal napsugarai a zsenge pázsitra. Olyan nyugodtan feküdt ott, hogy Draco, ha nem tudja, el se tudja képzelni, milyen kínokon ment keresztül ez a lány. Ekkor kinyitotta a szemét.
- Draco? Te vagy az?
- Igen… - nem tudott a lány szemébe nézni.
- Mi… mi a baj?
- Semmi. Semmi…
- De látom, mond el, kérlek!
A lány felült. Nagy, barna szemeivel annyira szépen nézett Draco-ra, hogy a fiú nem tudott ellen állni.
- Most már tudom, miért gyűlölsz… és én is gyűlölöm magamat…
- Most már tudod? Eddig nem tudtad? – értetlenkedett a lány - Nem gyűlöllek. Pontosabban nem téged gyűlöllek.
- Bocsáss meg, kérlek, nem tudtam, hogy apám mit tett ellened…
- Ne te kérj bocsánatot apád bűnei miatt. Most már látom, hogy te nem olyan vagy, mint ő.
- Nem akarok olyan lenni. Undorodom apámtól, és a tetteitől… - szemében harag gyúlt.
Hosszú csend állt be. Végül Snay törte meg.
- Miért jöttél fel hozzám?
- Mert látni akartam, hogy jól vagy-e.
- Te aggódtál értem?
- Igen. Jobban, mint valaha bárkiért…
- Draco, be kell, valljak valamit.
- Hallgatlak.
- Nem vagy teljesen közömbös számomra. Mondhatnám úgyis, hogy… szeretlek.
Draco-t meglepte a vallomás. Snay? Szereti őt? Erre vágyott mióta először látta…
- Snaylin, én… az első pillanattól fogva, hogy láttalak… elvarázsoltál, és nem bírom levenni rólad a szemem, akár hányszor csak meglátlak… és…
- Draco… - szakította félbe Snay.
- Igen?
- Egy egyszerű „én is” is megtette volna. – mosolygott a lány.
- Oh… Akkor; én is. – mosolygott vissza a fiú.
Snaylin megfogta a fiú kezét, és magához szorította.
- Kérlek, állj mellettem továbbra is! Szükségem van valakire, akit szerethetek, és aki viszont szeret. Ne hagyj el soha, kérlek!
- Ez a legkevesebb, amit tehetek érted! Ez természetes. És megpróbálom, bár tudom, hogy soha nem fog sikerülni, enyhíteni a fájdalmat, amit apám okozott.
- Köszönöm…- mondta a lány.
Draco lehajolt hozzá, és adott egy puszit az arcára. A lány a szabad kezével megfogta a fiú derekát, majd a keze a gerincén keresztül feljebb csúszott, és végül a nyakán állt meg. Simogatta a fiú szőke haját, majd közelebb húzta magához. Az ajkuk közt már csak egy lehelet finom rés maradt. Majd ez is eltűnt, és Draco megcsókolta a lányt. Azt kívánta bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Már vagy 5 perce elválaszthatatlanok voltak, amikor belépett a terembe Madame Pomfrey. A léptek zajára figyelmesek lettek, és gyorsan szétváltak, de egymás kezét nem engedték el.
- Nocsak egy korai látogató. Úgy látom, kisasszony, hogy jobban van. Akkor ma már tud órákra is menni.
- Tudok asszonyom.
- Akkor, öltözés, és indulás reggelizni. Megtenné úrfi, hogy amíg a hölgy öltözik, kifáradna a gyengélkedőről?
- Hát persze…
Draco kinn megvárta, amíg Snay felöltözik, és együtt indultak reggelizni. Mikor leértek kéz a kézben a terembe, és leültek a Mardekáros asztalhoz, Pansy Parkinson sikoltva rohant ki a teremből.
- Ennek meg mi baja? – kérdezte Snay.
- Áh, csak egy undok pattanása nőtt… - mosolygott Draco. (még ő szórta rá az átkot a klubhelységből kifele menet, hogy ha bárkinek egy mondatban említi a nevét Hermione-val, akkor nőjön egy pattanása.)
- Kérdezhetek valamit? – fordult a lányhoz Draco.
- Persze.
- Miért volt nálad a fényképem?
- Oh… Tudod, miután az történt, ezt a képet találtam a nővérem párnája alatt. Először nem tudtam, hogy ki vagy, de később rájöttem. A tekintetedből.
- Aha… - Draco zavarban volt. Nem gondolta, hogy ilyen szálak fűzték őt a lány nővéréhez. Azon viszont elgondolkozott, hogy honnan ismerte őt
 Cornelia. De nem akart tovább kérdezősködni, mert látta, hogy már így is eléggé felzaklatta a lányt.
Draco körül nézett a teremben. Meglátta Hermione-t a Griffendéles asztalnál, aki épp úgy bámult rájuk, mint aki nem hisz a szemének. Mikor tekintetük találkozott, Hermione egy őszinte mosolyt küldött Draco felé, Draco pedig intett neki. Potter és Weasley egyszerre köpték ki töklevüket.
- Draco Malfoy mosolyog, és nem gonosz vigyorral, egy lánnyal van, és Hermione-nak integet?!
- Vagy beteg, de akkor nagyon súlyos, vagy kicserélték, és százfűlé-főzettel valaki a helyébe lépett…
- Egyik se… Csak szerelmes. – nyugtatta meg barátait Hermione.
- MI?! – kérdezte kórusban a két fiú.
Hermione csak mosolygott rájuk, és elmélázva tovább ette a reggeliét.
Az utolsó órájuk együtt volt a Griffendélesekkel. Amíg az udvaron Hagrid-ra vártak, Draco és Snay oda mentek a három jó baráthoz.
- Szia Hermione! Sziasztok. – köszönt Draco.
- Sziasztok! – köszönt vissza Hermione.
- Draco mindent elmesélt, arról, hogy mi mindent tettél érte. Nagyon rendes volt tőled. Főleg azok után, amiket tett ellenetek. – mondta hálásan Snay Hermione-nak.
- Igazán nincs mit, bár már én se tudom, miért tettem…
- Tényleg Hermione, nem akarom, hogy ideges legyél, de kösz, és bocs.
- Draco! – szólt fenyegetően Hermione.
- Tudom, tudom… - mosolygott a fiú.
A másik két fiú nem győzött csodálkozni. Hermione és Draco úgy beszéltek egymással, mint az ezeréves barátoknál szokás.
- Po… Harry, Ron figyeljetek, sajnálom, amit tettem… Mindent. Bocsássatok meg, kérlek! Főleg te Harry… - mondta sajnálkozva Draco.
- Öh… Rendben… - mondta zavartan Harry.
- De furcsa ilyet tőled hallani. – Hitetlenkedett Ron.
- RON!!! – rivallt rá Hermione.
- Ne, hagyd, tényleg megváltoztam. Történtek dolgok, amik felnyitották a szemem.
Az óra kezdtével, Draco és Snay előre álltak, hogy figyeljenek Hagrid-ra. Végig egymás kezét fogták. Draco el se hitte mind ezt. Kibékült ősi ellenségeivel, a lány, akit elvei miatt gyűlölt a legjobb barátja lett, és a másik lány, aki az első pillanattól fogva tetszett neki, itt áll mellette és fogja a kezét… De hirtelen elkapta a kezét Draco-éból, és a szája elé kapta. Draco aggódva figyelte.
- Mi a baj?
A lány rémülten nézett az erdő széle felé.
- Ne, menjetek innen… Hagyjatok békén… HAGYJATOK MÁR BÉKÉN! – sikította a lány és zokogásba tört ki.
- Mi az, mit látsz? – kérdezte teljes pánikban Draco.
- Thesztrálok… - mondta mögötte Harry.
- Snay! Snaylin, figyelj rám! Ne törődj velük! Gyere, gyere ide! – mondta, és magához húzta a lányt.
A lány bele zokogott a fiú mellkasába.
- Kérlek, csinálj valamit! Nem akarom látni őket, kérlek!
- Ne aggódj! Nem hagyom, hogy szenvedj!
Erre a szóra a lány ijedten felkapta a fejét. A szemében ismét a rémület tükröződött, és a tekintete elhomályosodott. Ellökte magát Draco-tól.
- Menj… menj innen!!!
- Snay, mi a baj? – Draco pánikba esett.
- Hagyj békén! – a lány egyenesen menekült Draco keze elől.
A fiú kétségbe esett. De hát most mi a baja? Csak meg akarta védeni. A lány viszont megrémült tőle.
Egyszerre kitisztult a tekintete. A lány zavartan tekintett körbe.
- Bocsáss meg… - suttogta Draco felé, és elrohant a kastélyba.
- Snay, várj! – kiáltott a fiú a lány után.
- Draco, maradj! – szólt oda Hermione – Majd én utána megyek.
Draco nem értette, mi történik körülötte. Teljesen össze volt zavarodva.
- Hoppá, Malfoy, pofára esés? Látod, még menekül is előled.
A fiú ingerülten a hang irányába fordult. A gúnyos megjegyzés Pansy Parkinson-tól származott. Draco már indult volna, hogy kitöltse mérgét a lányon, és ha nem fogja őt vissza Harry és Ron, még azzal se törődött volna, hogy lány az illető. Igen meg kellett feszíteniük magukat, hogy visszatartsák a feldühödött Draco-t, mert még viszonylag nyugodt állapotban is jó erőben kell lenni ahhoz, hogy visszafogják az izmos fiút, de így adrenalintől fűtve… Nem volt könnyű dolguk.
A biztonság kedvéért Pansy azért hátrált egy pár lépést, és beállt Monstro mögé. Malfoy egy sikertelen kapálódzás után lenyugodott, és megköszönte újdon sült barátainak a segítséget. Úgy gondolta, jobb, így, mert később már bánta volna azt, amit tett volna a lánnyal. Egész óra alatt máshol járt az agya… és nem nehéz kitalálni, hogy hol…
Ebéd után visszament a klubhelységbe, és leült a kandalló előtti fotelba. A tüzet bámulva gondolkozott azon, hogy mit tett rosszul. Ekkor felcsendült egy hang mögötte.
- Örülök, hogy itt talállak.
Draco-nak nem kellet hátra fordulnia, hogy tudja, ki szól hozzá. Ezt a hangot ezer közül is felismerné. Ez volt az egyetlen olyan hang, amit napról-napra várt, hogy hallhasson. Most viszont valahogy megborzongott, ahogy meghallotta.
- Szia Snay…
- Figyelj Draco, nagyon sajnálom, hogy úgy viselkedtem ma legendáslények-gondozásán… de rájöttem, valamire, amit el kell mondanom neked.
- Mond csak, hallgatlak.
A lány leült vele szembe, egy másik fotelbe.
- Rendben. Szóval, tudod én miért látok thesztrálokat?
- Igen, tudom… - mondta keserűen Draco. Megint eszébe jutott apja ridegsége.
- Tehát, akárhányszor látom őket, mindig eszembe jut az a délután. Haza mentem, épp egy barátnőmnél voltam. Mikor az ajtóhoz értem, láttam, hogy félig nyitva áll. Bementem és épp anyám sikolyát hallottam. Berohantam a szobába, és láttam, hogy anyám erőtlenül fekszik a padlón. Rettentően megrémültem. Oda rohantam hozzá, és a fejét az ölembe téve próbáltam szóra bírni. De csak ernyedten oldalra billentette, és már a lélegzetét se éreztem… El kezdtem zokogni. Oldalra nézve láttam, hogy apám háttal áll nekem, és zokogva könyörög valakinek. Ezt mondta: Kérem, hagyja békén a lányaimat! Öljön meg engem, de őket hagyja békén! Mire ez a válasz hallatszott: Ugyan már, Gother. Miért vennék egy házimanót, ha egy árán kettőt is szerezhetek? A hang gúnyos volt, és kegyetlenül rideg. Ekkor egy éles zöld fényt láttam, és mire a szemem abba hagyta a káprázást, oda néztem, és láttam, hogy apám élettelen teste összeesik. Megláttam a férfit, aki megnyomorította életemet… Magas volt, hosszú szőke haja, és kegyetlen szürke szemei voltak… az apád volt… Mellette guggolt a nővérem, máskor ápolt, szép vörös haja csapzott volt, és szemében soha nem látott gyűlölet, és félelem egyvelege csillant. Rám nézett, és bár szája be volt kötve értettem mit akar mondani; Fuss Snaylin, menekülj, amíg lehet! Én csak némán meglengettem a fejem. Nem akartam, de a félelemtől nem is tudtam volna mozdulni. A férfi rám nézett. Hideg szürke szemeiből csak úgy áradt a gonoszság. Végig akarod nézni a halálát? Hát legyen. Mondta könyörtelenül. Leszedte Cornelia szájáról a kötést, és rám nézett ismét. Csak hogy halld a sikolyát… Annyira még nem gyűlöltem embert, mint akkor. Könyörtelenül megkínozta… nővérem fájdalmas sikolyai úgy törték meg a csendet, mint ahogy a szívembe tört a fájdalom. Mikor nővéremnek már sikoltani se volt ereje, csak feküdt a padlón, szemében a megtörtség volt látható, és már nem kívánt semmit, csak a megváltó halált. Szörnyű volt látnom, hogy szenvedi ki utolsó lélegzetét is. A végén egy Adava Kedavra átok végzett vele is. Én már nem tudtam sírni. A döbbenet, és a fájdalom úgy sokkolt, hogy csak magam elé bámulva törtem össze csendben. Apád rám nézett. Én itt végeztem is. Könyörögtem, hogy öljön meg engem is. De ő szívtelenül ezt mondta: nem öllek meg. Hagyom, hogy szenvedj… Majd a három holttesttel együtt ott hagyott. A szemem láttára ölt meg mindenkit, aki fontos volt nekem. Rezzenéstelen arccal. Gyűlölöm, érted? Gyűlölöm. Téged azért utáltalak, mert akárhányszor megláttalak, mindig őt láttam. A hasonlóság kettőtök közt megdöbbentő. Tudom, utálod ezt hallani, de ez az igazság. Amikor először megláttalak, egyszerűen beléd szerettem. De utána, bevillant apád képe, és rá emlékeztettél. Nem tudtam rád szeretettel gondolni, viszont ha nem figyeltem oda, és csak a hangodat hallottam, megint úgy éreztem, hogy csak te és én vagyunk az egész világon. Mint a múltkori bájital-tan előtt. Amikor beszóltál Potternek. Túl hangosan nevettem fel, és észre vettél. De amint rám néztél… megint azt a tekintetet láttam. Aztán idővel megismertelek, és rá kellett jönnöm, hogy te nem vagy olyan, mint az apád. Ez akkor bizonyosodott be véglegesen, amikor felvittél a gyengélkedőre. Rájöttem, hogy nem kell, hogy utáljalak, csak azért, mert Malfoy vagy. Amikor felébredtem, és te ott álltál mellettem… Úgy éreztem, végre megtaláltam azt az embert, aki törődik velem. A szüleim halála óta, csak a nevelő tisztem volt velem, és őt utáltam. Nem törődött azzal, hogy velem mi van, és csak azért maradt velem, mert az anyám régi barátja. Egy nap betelt a pohár, és hirtelen felindulásból eltörtem a két lábszárát. Akkor kerültem át ide, a bentlakásos Roxfortba. Itt nem kellet, hogy felügyeljen rám, és még oktatnak is. Tehát, miután rájöttem, hogy te vagy az egyetlen, aki törődik velem, rettentően megörültem. Azt akkor, és ott el is mondtam. Boldog voltam melletted, egészen ma legendáslények-gondozásáig… Akkor újra megláttam azokat a lovakat. A múltkor is azoktól lettem rosszul. Akárhányszor meglátom őket, mindig eszembe jut, hogy miért látom őket, és bevillannak emlékek… És hallom a nővérem sikolyait. A halott anyámat az ölemben. És az erőtlenül összeeső apámat. Magadhoz öleltél, és ezt mondtad: nem hagyom, hogy szenvedj.  Erről eszembe jutott apád hangja. Mintha ő mondta volna… Amikor felnéztem, megint őt láttam. Mintha újra éltem volna azt a délutánt. Megrettentem. Zavaromban ellöktem magam tőled. Mikor utánam nyúltál, úgy láttam, mintha ő akarna elragadni… az apád. Aztán kitisztult a kép… és megláttam, hogy te vagy az, nem apád. Olyan zavarodott lett minden. Szükségem volt az egyedül létre, ezért rohantam el. Hermione utánam jött, és elmondtam neki, mit éltem át. Ő azt tanácsolta, hogy mondjak el neked mindent, úgy tisztességes.
A lány mire befejezte, a szeme könnyekkel volt telve.
- Hát, ez… - Draco nem tudta mit mondjon. – Snay, én nem tudtam, hogy neked ilyen kínt kell átélned minden alkalommal… Ha tudok neked segíteni bármiben…
- Igen, ez a másik, amit mondanom kell. – a lány kitörölte a könnyeket a szeméből, és előre hajolva megfogta Draco kezét. – Draco… nem tudom, hogy mondjam… Draco, én szeretlek, és te vagy az egyetlen, aki törődik velem, de… nem megy… nem tudok melletted lenni. Szeretlek, de ha a szemedbe nézek, fellángol a bennem a gyűlölet. Hidd el, így jobb lesz mindkettőnknek.
- Te… te most… szakítasz velem? – Draco úgy érezte ennél fájóbbat meg nem mondtak neki.
A lány, akiben megtalálta a tökéletest, és aki megváltoztatta az egész világnézetét, most elhagyja. Vele el tudta volna képzelni a hátra lévő életét, de nem… Most vége. Vége az álmoknak, vége a jövőnek.
- Draco, nem tudod, mennyire sajnálom! Hidd el, nekem is ugyan olyan nehéz, mint neked, de nincs más választásom…
- Már hogy ne lenne? Miért nem képes senki se felfogni, hogy én nem az apám vagyok? – üvöltötte a fiú.
- Draco, kérlek, nyugodj meg! Ennek semmi értelme, hogy most itt üvöltözz. Nagyon sajnálom! Kérlek Draco! Draco, ne menj el!
A fiú már nem bírta tovább. Felpattant, és kirohant a klubhelységből. Egészen a tó partjáig, ahol a fűzfa lombjai alatt, az árnyékban lehuppant, és csak dühöngött magában. Itt most nem arról van szó, hogy egy lány dobta őt, hanem, hogy először volt, szerelmes, és az apja miatt, megint az apja miatt kellett összetörnie a jövőképét. A boldogságról, és arról, hogy valaha normális családja lesz. Hogy normális élete lesz. Barátokkal, és nem talpnyalókkal. Igaz szerelemmel, és nem kényszeríttet házassággal. De az apja miatt összetörtek az álmai. Hirtelen üresnek érezte magát. Már nem dühöngött, csak csöndben ült a parton, és bámulta a szél fodrozta vizet. Nem volt értelme már, hogy fontolgassa jövőjét, hogy álmai legyenek. Az apja fog dönteni helyette mindenben. És minden, ami fontos neki, elveszi tőle. Ő is az apja befolyása alatt fog állni, és nem saját akaratából. Születése óta elrendeltetett… Nem tehet semmit, ami számára jó lenne. Az apja fog neki családot szerezni, és nem szerelemből, hanem kényszerből.
- Draco, jobban vagy?
Hermione állt mögötte.
- Hermione, nincs értelem, hogy éljek…
- Jajj, Draco, ne mondj ilyet! – hüledezett a lány.
- De, ez az igazság Hermione. Nincs saját életem. Apám irányít mindenkit. Engem is. Miután végzek a Roxfortban, én is beállok a halálfalók közé, és a Sötét Nagyurat fogom szolgálni. Nincs mit tennem ez ellen…
- De hát, miért?
- Mert nincs választásom…
Azzal a srác elment. Hermione utána akart menni, de rájött, itt már egy-két jó tanács nem segít… A fiún csak ennyi, már nem segít…
Eltelt a tanév. Draco magányosan, senkivel se törődve úgy járt az iskolában, mint egy kósza lélek. Nem voltak barátai, és senkivel se beszélt, kivéve Hermione-t. Vele is csak nagy ritkán, mikor a lány érdeklődött a hogylétéről. Sikeres vizsgákat tettek, és mindenki a maga útján haladt tovább. Hermione a Minisztérium sikeres aurora lett, Potter-rel és Weasley-vel együtt. Snaylin bele betegedett bánatába, és magányába. 23 évesen meghalt. Draco-ról senki nem tudott semmit.
Évekkel később a halálfalók betörtek a Minisztériumba, és megölték a legjobb aurorokat. Draco is köztük volt. Mikor belépett a terembe, meglátta a gyönyörű barna hajú lányt, a padlón feküdve, szájából vér folyt. Oda ment hozzá, és mint egykor szerelméét, Hermione fejét is az ölébe vette. Simogatta barna haját, és ezt mondta:
- Nyugodj meg, Hermione, nem lesz semmi baj. – bár tudta, hogy ez nem igaz, de ennyivel tartozott a lánynak.
- Draco! Tényleg te vagy az? De jó ennyi év után látni téged! Csak annyit mondj el nekem; miért? – kérdezte a lány.
- Hermione, ne beszélj… Hálás vagyok neked mindenért, amit tettél. Köszönöm neked.
- Draco, nagyon hiányoztál. Én már nem élem túl… ezt te is tudod… Kérlek, mond el, miért választottad ezt az utat?
- Nem önszántamból… A vér kötelez…
A lány még egy utolsót lélegzett, majd mellkasa nem mozdult többé. Draco szeméből egy könnycsepp folyt le, majd álláról lecsöppent a lány arcára. Ez volt az utolsó, amit ejtett. Az utolsó emberért, aki fontos volt neki… a valaha élt legjobb barátjáért…
És csak egy okból dobta el a boldogság esélyét. Csak egy dolog volt, ami arra kényszeríttette, hogy apja befolyása alá álljon… a vére… mert kötelez…

VÉGE